Hogy milyen az a rakott puliszka gazdagon? Azt még leírni is feladat! Hát még elfogyasztani! S aztán őrizni az emlékét, s azokét, akikkel együtt voltál!
Azokét, akikkel végigsétáltad a Medve-tó ledeszkázott kanyargós partját, az itt-ott megmaradt, fehéren kiragyogó sókristályhegyek maradékát, melynek kifényesült alját minden gyerek megnyalogatja, ha odakerül. Én is megkóstoltam volna, de éppen sár volt alatta, s így bátor gyermekségem meggondolta magát.
De az iszapos tavak ösvényeit bejártam az idevaló társakkal, s velük a séták, a beszélgetések, a történetek, a novemberi napsütés, a vadkacsák és a vöröslő avar ölelésében barátokká lettünk. Együtt töltöttünk egy soha el nem felejthető délutáni estét egy házban, ahol csodák születnek.
Ének, zene, tánc, játék, közösség – Kodály tanár úr szellemében.
A tágas üvegfalak itt messze engedik a szemet – súrlófények színezték a nyírfákat és a fenyőket akkor délután. Odabent nevettünk és sírtunk – boldogságunkban.
S nincs vége. A Kicsi Gomba asztalánál pirosló szárított málnát eregettem a pohárnyi forró vízbe, és – csoda vagy valóság inkább – havasok aljában, erdők szoknyájának fodrán, s Gyergyószentmiklós ezerszínű piacán találtam magam.
Igazolja Imre bácsi. Ott ült a frissen gyalult káposztás hordója tetején, árulta, na! S felállt, ha vevő jött. S ha elment, visszaült. Mert hát valahol ülni kell egy nyolcvanéves asztalosnak, aki kádár is, bognár is, bütykös ujjú ezermester is – beláthatják. Csalafinta mondásait meg akartam jegyezni, de csak egy maradt meg a lukas emlékezetemben. Az is csak azért, mert valahai öreg barátom, a széki Pista bácsi hasonlóképpen vélekedett a távozásról a Jóistennek ebből a gyönyörűséges világából.
– Öreg is az ember, élt is már eleget, jobb lenne meghalni. De tudja, Erzsike, valahogy úgy, hogy ne legyünk ott…!
A piac sarkában az öreg mestereket emlegetve ettük a legfinomabb micset, amit valaha kóstoltam. Mustárral, jóféle kovászos kenyérrel, s Benedek építőmester erős biztatására kicsi pálinkával.
