Kedves Dorka! Az anyja egyedül neveli másodikos unokámat, aki sajnos két év alatt már a negyedik iskolába jár. Első osztályban olyan sírást rendezett, hogy szó szerint fizikailag képtelen volt az anyja magáról lefejteni. A második iskolában is előfordult ugyanez, de év végére lassan megszokta. Költöztek a rákövetkező évben, jött a harmadik iskola.

A szigorú tanító néni nem díjazta a reggeli hisztiket, így most megint iskolát váltanak.

A kislány szorong, nem szívesen van egyedül, állandó biztatásra szorul. Az anyukája nagyon liberálisan neveli, állandóan kikéri a gyerek véleményét, minden az akaratának megfelelően van. Nincsenek szabályok, nincsenek határok. A komoly sírások aggasztanak. Mit lehetne tenni?

Herner Dorka válasza

A jó hír, hogy lehet mit tenni, a kevésbé jó hír, hogy nem látszik könnyűnek a helyzet még távolról sem. Mintha a történet minden szereplőjét sodornák a hullámok – elveszettség, tehetetlenség érződik, és hogy senki talpa alatt nincs biztos talaj. 

Képzeljük el, hogy két év alatt most kezdenénk a negyedik munkahelyünkön, a második városban…Szerintem bármelyikünknek kihívás lenne talajra lelni, ezért minden olyan dolgot ismételnénk, ami akár csak rövid ideig is könnyebbséget hoz.

„Ha elég sokat sírok, közel jönnek a szeretteim, és távolodik az iskola, múlik belőlem a rossz érzés” – nem manipulál egy nyolcéves, de mostanra már tapasztalatból megtanulta, hogy mi hoz rövid távon megkönnyebbülést. Csakhogy ezzel a mélyben a szorongás fönnmarad, pedig a valós segítség annak csökkentése lenne. 

Az iskolaváltás sosem könnyű egy gyereknek, akkor sem, ha jobb intézménybe, közösségbe kerül. (Fotó: Canva)

A levélíró az unokát rakja fókuszba, ami az én értékrendemmel is egyezik: prioritás, hogy a gyerekeken segítsünk.

Viszont az ehhez vezető út egy kiskorú esetében sokszor rajtunk keresztül vezet: ha egy gyerek viharban van, akkor nekünk, az őt körülvevő felnőtteknek szükséges mentőövnek, hajónak, matracnak és szárazföldnek lennünk.