Az ókori legenda szerint Szókratész rendkívül kellemetlen ember volt. Mindenbe belekötött, mindent kifogásolt. S mivel okos volt, találóan érvelt. Tartottak is tőle. (Ő maga csak egyetlen embertől félt, házsártos feleségétől, Xanthippétől.)
Végül a közösség összefogott, és írtak egy drámát, amelyben az egyik szereplő Szókratészt elevenítette meg. Mégpedig a legcsúnyább, örökkön gúnyolódó magatartásával. Elkezdődött az előadás. Mindenki Szókratészt figyelte. Amikor a bölcs filozófus felismerte magát, felvette jellegzetes kiállhatatlan arckifejezését, felállt, és ezzel a grimasszal körbefordult, hogy mindenki láthassa.
Nos, ezzel agyonütötte a leckéztetésre szánt darabot. Mert az ilyenfajta reális önismeret, mely jelzi, hogy látjuk magunkat kívülről, tudjuk, hogy mások hogyan látnak bennünket, s ezzel vállaltuk és elismertük a hibáinkat – ez elismerést szül.
Az agyműködés nem hazudik
Tudós kutatók képalkotó technikával a következő helyzetekben figyelték meg az agy működését: a jelentkezőknek megadott időn belül az volt a feladatuk, jellemezzék magukat, gondolják végig az összes jó és rossz tulajdonságukat. A vizsgálat kimutatta, hogy minden személynél a bal homloklebeny vált aktívvá.
Kapcsolódó: Mennyire vagy őszinte típus? Tesztünkből kiderül!
A következő kísérletben azt kellett végiggondolniuk, hogy mások, például a munkatársaik, családtagjaik hogyan jellemeznék őket, milyen jó és rossz tulajdonságaikat sorolnák fel.
Nos, ebben a helyzetben a jobb homloklebeny működött aktívan. Ugyanis itt a helye annak a rendszernek, ahol majd a valós és reális önismereti képességünk idővel megérik. Hibáink fel- és beismerése is itt zajlik.
