A szigeten aludtam, a kétéves fiatalemberrel közös szobában, és nem mondhatnám, hogy jól. Nem mintha az álom nem jött volna a szememre, de régen voltam egyedül egy kisfiúval, aki ugyan nyugodt alvó, csak én nem voltam nyugodt, hogy nem rúgja-e le a takarót, nem dugja-e ki a lábát, nem szorítja-e be a fejét az ágy sarkába… Aggodalmaskodtam. Nem kellett volna.

Mert ugyan lerúgta a takarót, kidugta a lábát, és jól beszorult az ágy sarkába – de mindig vissza is rendezte magát.­ Én viszont mindannyiszor éber voltam, megnéztem, meleg-e keze-lába – hál’ istennek meleg volt. Persze nem feküdtem rögvest vissza, gyönyörködtem az elnyugodott kis arcban, a békés szuszogásban.

S jöttek a gondolatok, vajon álmodik-e egy ilyen kisfiú, és ha igen, akkor mit. S visszajöttek a negyven-ötven évvel ezelőtti, réges-régi éjszakák, amikor a gyerekeink kiságya fölött álltam, és sokszor gondoltam arra, milyen csoda és mekkora felelősség, hogy az ő sorsuk most már összefonódott a miénkkel. Örökre. Hát így telt az éjszaka, és nem mondanám, hogy rosszul. Legfeljebb éberen. S amikor már hideg volt a lábam, bebújtam a takaró alá. Akkor aztán visszaaludtam.

A kép illusztráció (fotó: Getty Images)

Amilyen csöndes volt az éjjel, annál hangosabb a reggel. Ölelések, csiklandozások, autóverseny a takaró hegyen-völgyén, az alvó kutya-cica-nyuszi ébresztése­ (a mamának, papának megkegyelmeztünk, hagytuk őket aludni), a letyepetyés Juli néni, Kati néni versezet ismételgetése vagy százszor… Mondhatom, elég jól elvoltunk.

Reggeli után meg kettesben nekiindultunk. Merthogy a szembeszomszéd Gergely, akit mindig látunk az állatait etetni, s akivel a kétéves Marcel gyerek szívélyes köszönőviszonyban van, hívott, hogy ma, vasárnap délelőtt körmenet lesz, és átjön a Kis-Duna túlpartjáról a fúvószenekar is, ahogy minden évben átjön, már isten tudja, mióta, amióta október első vasárnapja a kis falu búcsúja, és hogy menjünk át, a kisebbik templomba, mert ez a nap ünnep idevalósinak, idegennek, bárkinek, aki arra jár.

Nem kellett messzire menni, egy kis utcányit csupán, nyitva volt a nagykapu meg a kicsi is, hátul a templom ajtaján meg kicsordultak a népek, annyian voltak. Gergely is ott állt, intett mosolyogva.

Beóvatoskodtunk. Leguggoltunk egy térdeplőre, ­orgona vagy harmónium búgott, öreg énekek szálltak a tömjénfüst fölé, ölemben a kisfiú figyelt, és néha erős hangon megszólalt:

– Bimm-bamm, bimm-bamm! 

Egy kedves hölgy egy széket hozott alánk, leültünk. A pap miseruháján a csillogás ünnepről üzent, példa­beszédének történetei feladatainkra, tetteinkre utaló hétköznapi események voltak.

Nem biztos, hogy pontosan idézem, de a lényegre jól emlékszem.