Az interjúnk egyeztetése alapján úgy tűnt, nagyon elfoglalt és nagyon hatékony vagy. Ilyennek tartod magad?
Alapvetően igen. Van egy mesemusicalünk, az Álomutazó, az Erkel Színházban lesz látható decemberben. A történet szerint álomkészítők alkotják meg az álmokat, hasonlóan működik az egész, mint egy filmgyár. Ebben az elképzelt világban – a darab szerintünk a közeli jövőben játszódik – a gyerekeknek hatékonyságórájuk is van, amelyet Cosinus tanárnő tart nekik.
Ezt a szerepet Schell Judit játszotta a korábbi előadásainkban, és amikor felkértem, elmeséltem neki, hogy a kollégáim azzal szoktak velem viccelődni, hogy egyébként Cosinus tanárnő én vagyok személyesen. Az első olvasópróbán, amikor a rakoncátlan színészek között kicsit rendet kellett teremteni, hogy haladjunk, és kedvesen, de határozottan megpróbáltam egy irányba terelni a dolgokat, Judit rám nézett, és azt mondta: „Tényleg te vagy Cosinus.”
Egyeztetés közben az is kiderült, hogy mostanában az erdőben töltöd a hajnalokat. Elárulod, miért?
Most kezdtünk forgatni egy nagyjátékfilmet, az Egykét, amely külső helyszíneken játszódik, illetve a színészeink esténként színházban szerepelnek. Próbáljuk kihasználni a napsütéses órákat, vagy legalábbis azt, amikor világos van, és korán kezdünk.
Ez most új dolog az életemben, ugyanis negyvenéves korom körül rájöttem, milyen fontos az alvás, amelyet a húszas-harmincas éveimben iszonyúan elhanyagoltam, és rendszeresen hajnalban keltem, amikor a világ még aludt. És most újra egy ilyen korán kelős időszak köszöntött be, de igyekszem esténként korábban ágyba bújni.
A Toxikoma után ez a második nagyjátékfilmes produceri munkád. Hogy alakulnak a dolgok?
Azt hiszem, be fogunk kerülni a Guinness-rekordok Könyvébe ennek a filmnek az előkészítésével. Júniusban keresett meg Köbli Norbert, hogy van egy forgatókönyve, és tudnánk-e másnap találkozni. Norbival már régóta kerülgetjük egymást, de még soha nem jött össze a közös munka. Elolvastam a könyvet, és azonnal megszólított ez a párkapcsolati történet.
Kapcsolódó: Schell Judit: „Újra kellett építenem magamban a színésznőt”
Amikor leültünk beszélgetni, rögtön megfogalmaztuk, hogy ezt a sztorit vagy ősszel, vagy tavasszal lehet leforgatni. Mivel a könyv készen volt, forgatókönyv-fejlesztésre már nem kellett pályáznunk, úgyhogy én azt mondtam, gyorsan dolgozom a gyártás előkészítésén, hogy még nyáron be tudjuk adni a döntőbizottság elé a pályázatot a Nemzeti Filmintézetbe.
Pozitív választ kaptunk, aminek egyrészt nagyon örültünk, másrészt onnantól kezdve tényleg minden perc számított, mert mindössze két hónapunk maradt a tényleges előkészítésre. A film most forog Szász Júliával és ifj. Vidnyánszky Attilával a főszerepben, és jövő ősszel szeretnénk bemutatni. A besúgó című sorozat kitalálója, Szentgyörgyi Bálint rendezi, akinek ez lesz az első nagyjátékfilmje, mi pedig Köbli Norberttel közösen vagyunk a producerei.
Számtalan műfajban és projektben dolgoztál, úgy tűnik, nem félsz a változástól és a sokféleségtől. Mindig ilyen voltál, vagy valami azzá tett, aki mindig az újat keresi?
Sosem bírtam a verkliüzemmódot, nem tudtam hosszú távon ugyanarra berendezkedni, mindig inkább építkezni szerettem. A televíziónál főként show-műsorokat készítettem, előtte magazinműsorokat. Szerettem azt is, amikor saját formátumot lehetett kitalálni, és azt is, amikor valami nemzetközi projektet kellett adaptálni.
Kapcsolódó: Kvíz – emlékszel a tégi tévéműsorokra?
Valahogy mindig úgy alakult, hogy amikor már minden működött, és akár bele is lehetett volna unni, akkor véget ért egy műsorfolyam, és jött a következő. Hatalmas tapasztalat van mögöttem: készítettem mozifilmet, televíziós sorozatot, show-műsort, kiállítást, építettem fel belvárosi élmény- és vidámparkot, és most már kamatoztatni szeretném azt a tudást, amit megszereztem. De minden új fejezetben a lehetőséget láttam, én ilyen vagyok.
Volt, hogy buktál?
Persze, rengetegszer! Kudarc nélkül nincs fejlődés. A kritikát is szeretem. Amikor megszületett A Játékkészítő, először csináltunk Magyarországon olyan arénashow- produkciót, amelyhez kibéreltünk egy nagy sportcsarnokot, és egy olyan történetet meséltünk el, amit még senki sem ismert. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hogy egy ismeretlen produkciós iroda egy soha nem hallott történettel egy olyan létesítményben mutatkozik be, amelyet akkor még csak építettek.
Az első előadásnak volt egy csomó gyerekbetegsége, ami persze akkor nagyon fájt. Amikor egy évvel később újra bemutattuk a darabot, azt hiszem, az volt a legnagyobb mozgatórugó bennem – azon az erős érven túl, hogy amikor először színpadra vittük, megnézte negyvenötezer ember –, hogy maradtak olyan dolgok a hibalistámon, amelyeket még nem tudtunk elvégzett feladatként kipipálni. És egy darabig azt sem tudtam eldönteni, jó produkciót csináltunk-e, vagy sem.
Szabó Győző és Bauer Gergő A Játékkészítő 2015-ös fotós próbáján (Fotó: Birton Szabolcs / Central archív)
A Facebookon istenítették, tele volt a közösségi média piros szemüveges fotókkal és boldog családokkal, akik megnézték az előadást és imádták, de a szakmai kritika erős volt. Rengeteget tanultunk ebből az egészből. Szerintem rossz mentalitás, ha a kudarcokat el akarjuk fedni, hiszen azokból fejlődünk. Az emberek valójában nem lesajnálják, hanem felnéznek arra, aki mer a kudarcairól beszélni.
„Csak” egy nő az asztalnál
Érezted valaha, hogy nőként nehezebb dolgod van abban a világban, amelyben érvényesülni szeretnél?
Amikor „kicsi” voltam, nagyon éreztem. Huszonöt évvel ezelőtt, amikor elkezdtem televíziózni, alig voltak lányok a pályán. Gyakran csak férfiakkal ültem megbeszéléseken és stábautókban. A legerősebb élményem ezzel kapcsolatban az, amikor az Uri Geller Show-ban Árpa Attila producer oldalán főszerkesztőként kezdtem dolgozni.
Kimentünk Németországba, megismerkedtünk a csapattal, és amikor hazajöttünk, rögtön
azt vettem észre, hogy Uri mindig mindent Attilának mond. Engem maximum az ő asszisztensének tekint.
Kedves volt, mindig volt egy-két szívélyes mondata hozzám, például hogy milyen csinos vagyok aznap. De én a kreatív szerettem volna lenni: a dolgos, a szorgos, aki ezt a műsort megvalósítja. Menet közben Attilát kinevezték egy magasabb pozícióba, én lettem a műsor producere, és lett egy főszerkesztő kollégám, aki szintén férfi volt.
Bemutattam őt a stábnak, de azt gondoltam, Uri szemében én most már producer vagyok, én állok az első helyen, így bátran pozicionáltam a főszerkesztő kollégámat. Ami olyan jól sikerült, hogy ugyanoda lyukadtunk ki: ő lett az első ember, én maradtam a második. A legvégén mégis eljutottunk oda, hogy amikor véget ért a műsor, Uri annyira jó vezetőnek tartott, hogy megkérdezte, nem mennék-e vele a többi országba mint az állandó producere.
De meg kellett küzdenem, hogy ne csak a nőt lássa bennem.
