– Hú, de örülök, hogy nem volt mobilom a gimiben!
– Anya, hagyd már ezt, ezerszer mondtad! Szerinted nekem jó? – csak egy mindennapos párbeszéd a kamasz lány és az anyukája között.
Bevallom, őszintén örülök, hogy nem volt telefon a kezünkben tizenévesen. Biztos vagyok benne, hogy a gyorsan pörgő digitális tér ugyanúgy beszippantott volna, mint most a lányomat. Kimaradtam volna a megyei könyvtár több száz könyvének elolvasásából, a közeli játszótéren sötétedésig tartó világmegváltó beszélgetésekből és a plafonbámulós, álmodozós, bakelitlemez-hallgatós csendes órákból.
Mindez megadatott a mi generációnknak, hozzátett a mostani énünkhöz, segíti a jelenlegi életünket is (tudunk például térképet olvasni), és persze ezt szeretnénk átadni a gyereknek, mert láttuk, hogy nekünk jó volt.
Nehezen fogadjuk el, hogy nekik más a jó.
Beleszoktak a képernyőgörgetésbe, ezt már nem tudjuk varázsütésre megváltoztatni, akkor késtünk le erről, amikor először megengedtük, hogy apró kezükbe vegyék anya mobilját.
(Fotó: Getty Images)
Mindezek ellenére jelentkezett egy érdekes trend: a huszonévesek nosztalgiája a szüleik régi élete után. Menő lett a nyolcvanas, kilencvenes évek életérzése. Megértjük? Teljesen.
Az a mértékű pörgés, felfokozott online jelenlét, és az ezzel járó stressz számunkra is sok, nemhogy a gyerekkorból alig kilépett, fiatal felnőttnek. Szívből drukkolok nekik, tudjanak kicsit ők is offline lenni, plafont bámulni, közben lemezt hallgatni, szívesen kölcsönadok egyet.
A szakértők mondandója mellett olvassák el, mit ír egy huszonéves kollégánk az új nosztalgiáról a 47. oldalon.
