A polcokon nem könyvek vannak, hanem lapok. Minden év egy oszlop. Egy év ötvenkét hét, azaz ötvenkét lap. Harminchat évnyi nőknek szóló magazin. Beszorozva, az 1872 darab hetilap. Hívóneve Nők Lapja.
Mivel nem könyv méretűek, lelógnak a polcról, a legfelső sor tiszta por, oda nehéz felmásznom, pedig a 2000-es év elejiek – érdekes évek voltak – ott vannak. A többi időrendben, hol szépen egymáson, hol széttúrva, attól függően, hogy mit kerestem és hol találtam meg, visszatettem-e, amit megtaláltam, vagy sem. De nagyjából áttekinthető az újságkavalkád. Ha valaki odatéved és rámered, vérmérséklete szerint ilyeneket mond:
– Húúú, ez egy kincsesbánya, ki ne dobd!
– Te jó ég, meddig őrzöd ezt a sok kacatot?!
– Hány év ez, atyaisten! Nekiültél már…?
– Történelem újságpapíron – be kéne köttetni!
– Beleőszül, aki ennek nekikezd…
Hát igen, ezért nem kezdek neki. Csak csipegetek belőle, de az is sok időt rabol el, viszont nagy kaland.
Amúgy loptam az elgondolást. A gyerekeim minden születésnapon kiteszik az ünnepelt egy-egy régi fényképét. Nagy ötlet, jól el lehet ábrándozni a járni tanuló kis kóficon, aki most, mondjuk, éppen tizenhét éves. Vagy húsz, vagy harmincöt, vagy tíz, netán ötven, vagy akár hetvenhat…
Hát én ezt az ötletet most ellopom, és előveszek a polcom halmaiból csak úgy találomra néhány fényképet. Bárkit húzok, a Nők Lapjával együtt mind születésnapos. Képaláírást is mellékelek, betartva, amit a lapleadás hajrájában a szerkesztők üzenni szoktak: „Írj hozzá képalát, de az istenért, ne legyen hosszú!”
Szegő Andris – 1994. 3. szám 3. oldal, Sztárinterjú Esztergályos Cecíliával
András itt még magázódik. A háromoldalas beszélgetés végén, amikor Cili a sztárság velejáróiról beszél: kastélyról, parkról, limuzinról, bankbetétről, partikról, isteni ételekről, italokról, csillogásról… és megkérdi, de mondja, van itt manapság ilyen? Akkor Szegő András a maga utánozhatatlan stílusában válaszol: „Nincs. De ha nem sértem meg, szívesen meghívnám a büfébe egy szép friss töpörtyűs zsömlére.”
Oravecz Éva Csilla – 2014. 49. szám 9. oldal
Nagyobb lélegzetű írásaira emlékszem, itt egy Személyesen című tárcát jegyez. Az internetről ír, azaz arról az elharapódzó jelenségről, amikor dokumentumnak kikiáltott filmek intim, olykor szaftos pillanatokat vagy akár belső családi drámákat osztanak meg a nézőkkel. Döbbenetes jeleneteket idéz, a végén azzal az Évára jellemző fanyar figyelmeztetéssel, ami kevés szóval sokat mond:
„Az internet lett a mi közös kis falunk, ahol végtelen számú vadidegenekhez kerülhetünk végtelenül közel egy pillanat alatt – néhány pillanatra. Közel kerülni valakihez nem rossz, csak nehogy emiatt ne halljuk meg, ha a mellettünk ülőnek is lenne hozzánk egy drámai vallomása.”
Nagy Emőke
Könyve, a Villanó szárnyú boldogságom című kis kötet is itt van a polcomon. Innen idézem az Árvai Magdi mesélte történetet. Ezzel búcsúzott Emőkétől.
„Május volt. Kilencvenkilenc májusa. Mentünk hazafelé. A Batthyány téren az aluljáró lépcsőjén ült egy koldus. A tábláján ez állt: Segítsenek, vak vagyok! Emő bedobott egy marék aprót a poharába, aztán megfogta a cipősdobozból kihasított kartont, megfordította, és piros filccel ráírta: Emberek, tavasz van, és én nem láthatom! Lementünk a mozgólépcsőn, beszálltunk. Emő a Keletinél szállt át a vonatára, én az Örsön a HÉV-re. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mielőtt kilépett, annyit mondott nevetve: Szevasz, Árvai! Nem köszöntem, csak intettem.”
Az ő fényképüket húztam elő, akik már – hogy is szokták mondani – az égi szerkesztőségben verik az írógépet (gyanítom, ott még azzal dolgoznak), s hétről hétre ellátják az angyalokat színes interjúkkal, tárcákkal, riporttal, irodalommal, receptekkel, útibeszámolókkal, ja, és bölcs lelki és gyereknevelési tanácsokkal. Megjósolható, hogy általában sokkal remekebb írásokkal, mint mi itt mindenféle megfeleléstől hajszolva – idelent.
De azért – be kell ismerniük – mi is igyekszünk.
