Még hajnal volt, jóval hat óra előtt, amikor nagy vívódások után eldöntöttem, mégis elmegyek. Megszököm. Dolgom van, soroltam magamban, rendetlenül hagyott lakás, írnivalók, beteg barátnő – nincs mese, ahogy elterveztem, visszamegyek a városba. 

Délelőtt jöttünk meg a szurdokok ölelte kis házba. A szeptemberi napsütés, a harsogóan zöld fűben a száraz diólevelek finom zaja, a harkály kopogása, a völgy fölött keringő fiatal ölyv mutáló vijjogása, a csak itt hallgatható csönd elvarázsolt valamennyiünket. Halkabban beszéltünk, a mozdulatok meglassúdtak, a meredek kőlépcsőről csak azért söpörtem le a száraz leveleket, hogy a járás tudományát most gyakorló Marcel gyerek lássa, hova lépünk.

Nagy elszánással emelgette a lábait, nyújtózkodott a korlát után, és a győztesek boldog öröme volt az arcán, amikor fölértünk. Ez az elszánás vitte föl az öreg szőlőbe, bujkáltunk a lazuló kordon drótjai alatt, kereste a fürtöket, amiket már megettek a madarak, lerágtak az őzek, egyetlen szemet sem találtunk. De egy kétévest ez nem keserít, és főleg nem tántorít el, csak araszoltunk fölfelé. Méterenként ugyan megálltunk. Egy futrinka, egy vonuló hangyahadoszlop, a fű között megbújó apró virág, a mátyásmadár rikoltozása – minden-minden megbámulni való, ujjongó örömöt szülő, boldogságot termő csodának számított. 

S a kétéves kisfiú boldogsága kiáradt és beragyogta az egész hegyoldalt. Elért a forrásig, el a völgybe, végigsimogatta a szurdok köves oldalát, megcirógatta a fügebokor érett fügéit. A kicsi gyerek csodálkozó, boldog örömétől erőt kaptak mindenek. Az öreg akácok keményebben kapaszkodtak a szurdok oldalába, ahonnan egyszer majd csak ledőlnek, de ez még messze van az Időben, s most nem is törődnek vele. A csalitosban az őzek előretartják finom orrukat, most nem szorítja szívüket félelem.

A forrás fölött az elkésett szitakötő magasra szökik, megcsillantja színjátszó, gyönyörű szárnyát, illegeti magát csak úgy minden szándék nélkül, megajándékozva magával a világot. 

Kapaszkodik a kezembe az unokám, s én nem tudom, ő kapaszkodik-e belém, vagy nekem van szükségem az ő kezére. Learaszolunk. A diófa alatt megterítettük a billegő lábú asztalt, megkaptuk az ebédet, s amikor a főzelékére, mint valami apró ejtőernyős, leszállt egy elsárgult falevél, az is felkiáltani való csoda volt.

Így telt a nap. Este még megnéztük a mélyfekete égen szikrázó csillagokat, aztán mindenki álomba merült.

Eljött a hajnal. Szarvasok bőgését hallom, a vaddisznók friss túrása a fák alatt fölszántotta a földet.