– Milyen fitnesz? – kérdezek vissza a telefonban, amikor kedves ismerősöm, Rita épp a változást taglalja. Rita a leírások nagymestere, de a Folk Fitness lényegét még ő is nehezen tudta szavakba önteni. Egyértelművé tette: ezt látni kell. 

 Gyerekkori népdalkörből született 

Szeptember közepe van, a Balaton északi partja teljesen más arcát mutatja, mint két héttel korábban. Csend és nyugalom honol hétfő délután, szinte elképzelhetetlen, micsoda forgatag szokott itt lenni egész nyáron. Persze inkább a part közelében, nem a faluházban, ahol Móni hívására minden héten összegyűlnek néhányan a környékről, lassan egy éve. 

Móni Zánkán született, és itt is nőtt fel. Akkoriban hétfőnként nem volt tévéadás, részben ezért is hozott létre édesanyja egy népdalkört, amelynek a hét első napján voltak találkozói. A kislány vagy otthon maradt, és diavetítőzött az apukájával, vagy lement a faluházba, és leült az anyukája lábához a népdalkörben. Rajta kívül voltak más gyerekek is, ezért bekerültek kicsiknek való dolgok is a „programba”. Móni nehezen ült meg a helyén, úgyhogy tánccsoport is alakult, és ez lett az ő otthona.

Tizenhat éves volt, amikor az iskola mellett már koreográfusképzőbe is járt, hiszen csak ez érdekelte. Ekkor ment el a faluházból a művészeti vezető. Móni gyerekeket kezdett tanítani, és tíz évig a művészeti vezetői pozíciót is betöltötte. Aztán Pest beszippantotta, magántanárként dolgozott, és létrehozott egy táncházat az Akvárium Klubban is. 

Kapcsolódó: Kvíz – Lajbi, szokmány, pendely – Ismered a ruhák népies elnevezéseit?

– Mindig is nyers folkot tanítottam, én így hívom – meséli. – A gyerekek életében még csak-csak megjelenik a néptánc, de mi van a felnőttekkel? Ez az örökségünk! Amikor a paraszti kultúráról beszélünk, nagyrészt önfenntartó, teljes világképpel élő emberekre gondo­lunk, akik nem számíthattak nyugdíjra, szükségük volt a testükre idősen is. Azon tűnődtem pár éve, mi az, ami ezt lehetővé tette.

A felső csuklyás izom napi fél órára van „szerződtetve”, aztán begörcsöl, és eltolja a többi izmot. A vázizom viszont egész nap képes mozogni.

Megfigyeltem a kaszálást és társait, ezek mind nagymozgások, száznyolcvan fokos mozdulatok. Komoly okuk volt, hogy így csinálták. 

Figyeltem a kék zónákat is, ahol az emberek tovább élnek egészségesen, kerestem, melyek azok a vezérhangyák, amelyek viszik az ottaniakat. Alapvetéseket fektettem le, és egy olyan klubot akartam létrehozni, ahova én is szívesen lejárok, és aki eljön, jobban érezheti magát. Ennek nincs tétje, ebből nem lesz produkció, itt nem számít a teljesítmény sem.

Közben elkezdenek érkezni a résztvevők, most épp negyven-ötven-hatvan körüli nők, de néha férfiak is megjelennek, ez az óra mindenkié. Móni gyorsan hozzáteszi, épp azon van, hogy levédesse a módszert, amelyet teljesen tudatosan rakott össze. 

– Pentatonban fürdetem a vendégeimet, mert az ötfokúságban sosem jön ki diszharmónia. És nem viszem a tempót száznegyven BPM (percenkénti ütés­szám a zenében – a szerk.) fölé, mert ott már adrenalin termelődik, nem endorfin. Én az örömben úsztatom őket, mert az a végső valóság. Ebbe érkeznek meg – mutat a gyülekezőkre, és elindul a táncterem felé. 

 Mindenki tud táncolni! 

Őszinte leszek: akkor néptáncoltam utoljára, amikor végzős gimnazistaként moldvai csángót adtunk elő a szalagavatón. Egyébként szerettem, mert ez a nyers erő jól illett az akkori önbizalom-hiányos nagykamasz állapotomhoz. Úgy éreztem, a népviselet és a népzene segít vegyülnöm, ami egy Backstreet Boys-koreográfiában lehetetlen lett volna.De utólag visszatekintve az lett volna igazán jó, ha ez a mostani Móni közénk jött volna, és úgy beszélt volna nekünk a néptáncról, ahogyan most teszi. 

 – Mindenki tud táncolni! – magyarázza. – Amit egy kisgyerek magától, logikusan csinál, az a magyar néptáncban már figura. És mi van a rituális körtáncainkkal? Őseink harcosok voltak, a legtöbb táncunk fegyvertánc volt. Egymásért küzdöttek, ügyesítették egymást! Vagy itt a páros tánc. Ha valakivel öt percig táncolsz, az elég arra, hogy megfogd a tónusait, megtudd, van-e humora, érezd az illatát… A táncban kiragyog a személyiség. ­Régen így választottak párt az emberek.

Móni ugyanolyan lelkesedéssel és meggyőzően tud beszélni a tánc varázslatáról, mint a kislábujj fontosságáról, és teszi mindezt azért, hogy a résztvevők ne csak érezzék, de értsék is, mi zajlik a testükben.  

– A probléma ott kezdődik – meséli –, hogy felegyenesedtünk. Ezzel nyertünk egy pár visszafordítható hüvelykujjat, és fel tudjuk venni a kozmikus energiát, mert állunk, de elvesztettünk két csatlakozási pontot a földtől, és ez tartásproblémákat okoz. Nekem a  kislábujj a fétisem – hangsúlyozza, miközben megmutatja, hogyan kellene helyesen állnunk a talajon –, mert sokkal stabilabb, ha széttárt lábujjakkal ilyen nagy felületen fogom a talajt.

Erre építem a házam, izmos talpra és erős bokaszalagokra

– mondja, és mindenkit a falhoz állít, együtt támasztjuk a falat és rugaszkodunk, hogy saját magunkon is érezzük, igaza van. 

Azért is jó a Nők Lapja újságírójának lenni, mert magamtól biztosan nem mennék el Zánkára táncolni, de egy cikk hitelességéért bármit megteszek.

 – A felnőttek tele vannak szégyenérzettel – mondja Móni. – A gyerekeiket még elviszik táncolni, de ők már rettegnek így lemezteleníteni magukat.

Kapcsolódó: Ezért is fontos a jó testtartás – lassíthatjuk vele az öregedést

Ő viszont közben olyan közeget teremt, ahol jó „meztelennek” lenni. Itt tényleg nincs megfelelési kényszer, versengés, szereplés, itt mindenki úgy van elfoglalva magával, hogy közben nagyon érezhető a közösség megtartó ereje is. Szó szerint is, hiszen a körtáncoknál a mellettünk álló karja jelenti a biztonságot, ha kibillennénk az egyensúlyunkból, ami nagyon megnyugtató érzés. 

A jó tartás egymásnak is átadható

 Test, lélek és technó 

 – A pokoltól a mennyországig terjed a munkaterületünk, azért, hogy itt, a középső világban normálisak legyünk – mondja,