Közelgő koncerted azt a címetkapta, hogy Még 1 Aréna. Jól ­sejtem, hogy a címadásban az is benne lehet, hogy talán már nem lesz több ilyen?
A cím a rendezők ötlete volt, blikkfangosnak, jópofának találtam, nekem is csak utólag jutott eszembe az általad említett értelmezés. Nem akarjuk azt sugallni, hogy ez az utolsó, de nézd, az az igazság, hogy az idők végezetéig nem bírhatja az emberi szervezet ezt a fajta megterhelést, amit egy ilyen koncert jelent, úgyhogy nem tudhatjuk, nem az utolsó-e.

Hogyan készülsz egy ekkora koncertre?
Ha az ember szinte megszakítás nélkül koncertezik, akkor nem olyan nagy dolog. Ez kicsit hasonlít az élsporthoz. Ha tréningben vagyunk, és tudjuk, mi vár ránk, akkor képesek leszünk teljesíteni. Azzal is tisztában kell lenni, hogy egy ekkora koncert nemcsak fizikai, de pszichés terhelést is jelent.

Mit értesz ezalatt?
Egy előadás, egy koncert értelme az, hogy magával ragadja a közönséget, hogy kapcsolatot teremtsen a színpad és a nézőtér között. Olyasmi ez, mint egy áramkör a nézőtér és köztem, amelyet létre kell hozni, és aztán irányítani kell. Amikor ez megtörténik, az fantasztikus érzés, öröm és eufória, de közben kontrollálni kell, hogy a dolog arról szóljon, amiért létrejött.

Nagy misztika az egész, tapasztalat nélkül nehéz megérteni. Egy koncert után általában pontosan tudom, mi működött jól, és mi sikerülhetett volna jobban.

Tudsz erre példát mondani?
Megpróbálok mindig a jóra és a szépre emlékezni, mert arra érdemes. Ami rossz volt, az egyszeri tanulság, nem kell folyton felidézni.

Akkor ne haragudj, hogy épp egy kellemetlen esetet hozok fel, de kíváncsi vagyok, te hogyan élted meg: sok-sok évvel ezelőtt Debrecenben láttalak megbotlani és elesni a színpadon. Nagyon jól reagáltál: felpattantál, és egy vicces megjegyzéssel elütötted a dolgot.
Na látod, erre azért én is emlékszem. Ennyi év alatt „balesetek” azért akadtak, és ezt, ha nem komoly, érdemes poénra venni, hiszen én is esendő emberből lennék.

Debrecenben valóban történt egy eset egy elegáns helyszínen, viszonylag nagy koncerten, a síkos padlón a térdemen csúszva érkeztem a szín közepére. Az emberből ilyenkor kibújhat a spontán reakció, hiszen a közönség mindent lát, én is látom magam kívülről… Nevetésre ingerlő helyzet volt. De attól megkímélt a szerencse, hogy kínosabb nyoma is maradjon, így felpattantam és énekeltem.

Ebben megbízható társaid is segítettek a színpadon…
Mi sem fontosabb, mint hogy biztosan számíthassunk egymásra, hogy támaszkodhassak rájuk. Ők is a siker zálogai, ha tévesztenek, az megzavarhat engem is. 

Koncz Zsuzsa és a Metró együttes: Sztevanovity Zorán, Brunner Győző, Latzin Norbert, Sztevanovity Dusán, Bokány Ferenc 1965-ben (Fotó: Fortepan/Hunyady József)

Többnyire férfiak a szakmai segí­tőid, társaid. Jól kijössz velük?
Tekintettel arra, hogy fiúk között nőttem fel, igen. Tizenhat éves voltam, és még nagyon kislány, amikor a Ki mit tud?-ban szerepeltem, majd az Illés zenekarhoz kerültem. Csupa egyetemista nagyfiú vett körül, én voltam a kis gimis. Ehhez képest szolidárisan viselkedtek. Úgy érezték, felelősséggel tartoznak értem.

Illés Lajos például eljött elkérni az édesanyámtól, hogy a koncertek utáni estéken kilenc után is hazamehessek.

Igazi amatőrök voltunk, ők is, én is a saját örömünkre játszottunk. Ez a saját öröm hozott össze bennünket, haverok lettünk, és ezt csak tetézte a siker, ami akkoriban egyetemi körökben legendássá tette a Bercsényi koleszt. Ez volt a mi közös bónuszunk. Azt nem mondom, hogy olykor nem lehettek kifogásaim­ a viselkedésükkel kapcsolatban, de az soha nem volt annyira bántó, hogy egy percig is felmerült volna bennem, hogy én most akkor magam mögött hagyom ezt az egészet. 

Kapcsolódó: A táncdalfesztiválok királynői

Jogásznak készültél, aztán mégsem lettél az. Nem sajnálod?
Úgy éreztem, azokkal a szövegekkel, amelyeket Bródy Jánostól kapok, vagy épp legnagyobb költőink, József Attila, Ady, Karinthy, Heltai megzenésített verseinek éneklésével többet tehetek mindannyiunkért! 1973-ban jelent meg a Jelbeszéd című, ötödik nagylemezem, amit kisvártatva betiltottak. Akkor ellenreakcióként döntöttem úgy, hogy ha lehet, színpadon maradok. A dalok erejében mindig is mélyen hittem. Nem válthattam meg a világot, de hozzátehettem, amit tudtam. 

Kikből áll ma a közönséged? Látod-e, milyen generációk kép­viseltetik magukat?
Heterogén a közönség, mert vannak velem egykorúak, aztán közepesen fiatalok, egész fiatalok, sőt, helyenként még gyerekek is. Az idők változnak körülöttem, de én nem változom, és nekem nagyon tetszik, hogy nem egyetlen korosztály szereti azt, amit csinálok.

Máshogyan rezonálnak a dalaid a mai fiatalokkal, mint a saját generációd tagjaival?
Az a helyzet, hogy azok a régi dalok, amelyeket énekelek, tökéletesen, frissen illeszkednek a mához, így a jelenről is szólnak. Őrzik mondanivalójuk igazságát, és abból nem engednek.

Ha belegondolsz egy-két, ma már ikonikusnak számító dal, például a Valahol egy lány szövegébe, ami a művész és a hatalom viszonyáról szól, látható, mennyire aktuális ma is.

A Ha én rózsa volnék című dalról nem is beszélve. Ezek mind olyan, ma is létező problémákkal foglalkoznak, amelyeket nem kell magyarázni senkinek. Szerencsére­ annak idején a döntéshozók nem hallgatták, nem ismerték ezeket a dalokat, így nem is tiltották be őket.

Kapcsolódó: Kvíz – Felismered ezeket a magyar dalszövegeket?

A te dalaid esetében a szöveg egyenrangú a zenével.
Nekem mindig fontos volt, hogy a dal az én számomra is jelentsen valamit, és a tartalmakat a szövegek hordozzák. Ha érdekelt, amiről szólt, akkor mindig szívesen kipróbáltam, hogy hogyan hat a közönségre, még akkor is, ha rizikósnak tűnt.

És kiderült, hogy a közönség ugyanúgy hajlandó végiggondolni egy-egy dal szövegét, mint ahogyan én magam, amikor válogatom őket. Én ezt szeretem a dalaimban, és persze természetes, hogy sokan vannak olyanok is, akikre ez nem hat. Ez nem baj, mert a világ sokszínű, és sokfélék vagyunk benne. 

Érzed azt, amikor megáll a levegő egy-egy dal után?
Bródy annak idején kicsit bizonytalanul mutatta meg a Ha én rózsa volnék szövegét, hogy elénekel­ném-e. „Hát ez gyönyörű, miért ne énekelném el?” – válaszoltam. Épp csak azzal nem számoltam, hogy akkoriban, a hetvenes évek elején a rock and roll ordítozós, sikítozós korszakát éltük, így

később felmerült bennem, nem biztos, hogy a mi közönségünk végig kibírja csöndben.

És kibírták. Akkor egy pillanatra megakadt a levegő. A dal természetesen azóta sem jön le a repertoárról. Érdekes tanulság, hogy mennyire a művészen és az adott dalon múlik az, hogy a közönség hogyan viselkedik. 

Nem énekesnek szoktad hívni magad, hanem előadónak. Számodra mi jelenti a különbséget?
Én megpróbálok gondolatokat, érzéseket is tolmácsolni, amelyek mindannyiunkra vonatkoznak, és ez kicsit más, mint a sima éneklés. Olyan dolgokról szólok, amelyek érintik az életünket. Például hogy milyen az a közeg, amely körülvesz bennünket, enged-e élni. Ez örök feszültségforrás.

A kritikus szemlélet kétségtelenül mindig megvolt bennünk. A régmúltban sem, de mostanság sem fogadjuk el szó nélkül mindazt, amit elénk tálalnak.

Például rémes, hogy a nyilvános közbeszéd már az elviselhetőség határán túl eldurvult, és ezt használják azok is, akik tehetnének azért, hogy ez ne így legyen! Tudnunk kellene, hogy ez a „harcmodor”, az állandó hadakozás, feszültségkeltés, a permanens uszítás rombolja nemcsak a magyar nyelvet, de a lelkeket is,