Közel harminc éve vagytok képernyőn. Miben gyökerezik ez a ma már ritkaságszámba menő lojalitás?
Erős Antónia: Nem jutott más eszünkbe. (Nevet.) Egyszerűen ehhez értünk, és nagyon szeretjük. Az ember csak akkor tud hosszú távon csinálni valamit, ha élvezi. Ha már unja, az hamar lejön a képernyőről, és ott vége. Váltani kell. Egyébként ehhez az RTL is kellett, bármikor mondhatták volna, hogy szevasz!

Barabás Évi: Mindhárman nagyon szerencsések vagyunk, hogy életünk nagy részében azt csinálhattuk, amire vágytunk. Mindhárman vidéki televízióknál kezdtük a szakmát, az országos nyilvánossághoz meg kellett érni. A húszas éveink végén aztán bekerültünk az akkor induló kereskedelmi csatornához, és talán mi vagyunk az első és utolsó nemzedék, amely színtiszta televíziós közegben be tudta futni ezt a pályát. Együtt idősödtünk a csatornával, és az arcaivá váltunk.

Tíz évvel ezelőtt felröppent a hír, hogy a televíziónak befellegzett. Volt B tervetek?
Pataki Zita: Szerintem mindannyiunknak volt B verziója, én egész életemben törekedtem arra, hogy több lábon álljak. Folyamatosan tanultam, elvégeztem a jogot, aztán a Pázmány bölcsészkarán coachingot hallgattam, amit most kamatoztathatok a párkapcsolati tréningjein­ken.

De az én esetem kicsit más, mint Nettié és Évié.

Időjárás-jelentőként egy-három perceket vagyok csupán a képernyőn, míg ők napi fél-egy órákat láthatók élő adásban. Az azért egészen más. Én is riporter szerettem volna lenni, de milyen jó, hogy nem lettem! Az rengeteg stresszel jár, ez nekem nem hiányzik, és így van időm az egyéb szakmáim gyakorlására is.

Antónia: Nekem aztán nem volt B verzióm! De nem is értem rá ezen filózni. 2000-ben már a világvégét vártuk, aztán mégis itt vagyunk. Meg a csatorna is itt van, és a nézők is velünk maradtak. Igaz, másképp néz ki a korfa, hiszen közben a fiatalok már online élnek, a közösségi oldalakat pörgetik. Változik a világ, és nekünk az a dolgunk, hogy alkalmazkodjunk hozzá.

Amikor mi kezdtük a szakmát, még betelefonálós műsorok voltak, aztán az informatikai robbanás megrendített mindent,

megjelent az internet, majd a mesterséges intelligencia, és ki tudja, mi jön még. Erre még a kamasz gyerekeim is azt mondják: nagyon durva!

Évi: Én mégis azt látom a diákjai­mon, ha beviszem őket a Fókusz stúdiójába, hogy elakad a szavuk. Mindegyiküknek az a vágya, hogy a televízióban dolgozhasson. Óriási a presztízsünk, példának tekintenek öltözködésben, viselkedésben, talán még abban is, hogyan kell viselni az idő múlását. Az állandóság, amit képviselünk, kapaszkodót nyújt számukra ebben a kaotikus világban.

„Aki minden este százezrek elé áll ki, annak példát kell mutatnia az egészsége megőrzése terén is.”

Hogy kell elképzelni a munkátokat? A nézők csak a csillogást látják.
Zita: Az sokkal inkább a show-műsorokra jellemző. De tény, hogy mi is minden adás előtt frizurát, sminket kapunk, helybe hozzák a ruháinkat – ezt sok nő megirigyelné. Ugyanakkor a televíziózás kemény munka is. Nagy önfegyelmet kíván, itt nem lehet késni, komolyan készülni kell nap mint nap, és akkor is csinálni, ha épp egy negatív érzelem hatása alatt vagy.

Óriási felelősség élő adásban dolgozni, bármi történik, te vagy az, akin az ostor csattan. Hiába nem te választod magadnak például a ruhád, ha valakinek nem tetszik. És vihar is bármikor támadhat, pedig te nem azt ígérted.

Antónia: Ugyanakkor jót is tesz a stressz, az adrenalin fokozza a teljesítményt. A tévézés másfajta idegrendszert kíván, de hozzá lehet szokni. Én délután indulok el hazulról, és általában késő este érek haza, de a nap huszonnégy órájában elérhető vagyok, hogy ha valami rendkívüli történik, azonnal bent legyek.

Mi nemcsak műsorvezetők, hanem hírszerkesztők is vagyunk, ami azt jelenti, hogy mi írjuk a híreket.

Amikor bemegyünk a stúdióba, akkor ez megjelenik a súgógépen, és ott van nálunk papíron is. De előfordul, hogy elromlik a súgógép és a nyomtató is, és mi ilyenkor is el tudjuk mondani, amit kell.

Évi: Ezt a szakmát csak koncentráltan lehet űzni, nem is fér már semmi bele. Szerettem volna például­ cukrásztanfolyamra jelentkezni, meg is beszéltük Liptai Claudiával, de egyszerűen nem jutott rá időm. Déltől már készülök az esti, élő adásra, nem tudok belőle kiszakadni. És mind a mai napig élvezem.

Mi dönti el, hogy ki alkalmas képernyőre? Elég az, ha szépen beszélsz, és nagy a munkabírásod?
Antónia: Kell hozzá az a bizonyos X-faktor. De hogy ez mi? Időnként castingolunk, kiválasztjuk a három legalkalmasabb jelentkezőt, látszólag szuperek, aztán beültetjük őket a székbe, és nem működnek. Valamiért nem jön át, amit mondanak.

Zita: Szerintem mi mindhárman markáns egyéniségek vagyunk, de ami még fontosabb, hitelesek.

Lehet, hogy az önfegyelem és a kötelességtudat összefügg azzal, hogy vidékiek vagytok, illetve meg tudjátok becsülni, amit elértetek?
Zita: Az biztos. Én például Abasáron nőttem fel, egy kis faluban, egy katonai tisztitelepen, valószínűleg innen is jön a fegyelem, a katona szülőktől. Mindig jól tanultam, versenyeket nyertem, és a gimnázium­ban egyszer csak szóltak, hogy nincs-e kedvem iskolarádiózni. ­

Később dolgoztam a miskolci tévénél, a Petőfi Rádió tudósítójaként, még a Gazdasági Rádióban is készítettem műsorokat. Minden érdekelt, szenvedélyes és kíváncsi ember vagyok, de főleg hálás, hogy a sorsom idáig repített.

Évi: Minket még hálára és kitartásra neveltek. Én Bonyhádon egy tizenhárom családos udvarban nőttem fel, szakmunkások és segédmunkások között – géplakatos apuka, bőrdíszműves anyuka –, a sport látszott az egyetlen kiemelkedési lehetőségnek, igaz, a mi családunkban a tanulás is. Sokáig úsztam, akkor tanultam meg, mi a kitartás és a fegyelem. Nem sok választott el attól, hogy testnevelő legyek, de azért adtam magamnak egy utolsó esélyt, és jelentkeztem a Riporter kerestetik című műsorba. Megnyertem.

Antónia: A hetvenes-nyolcvanas években még volt egy jól felrajzolható pályaív. Én például egy tízezres kisvárosban születtem, nagyjából kitűnő tanuló voltam, és akkoriban a legjobbakat orvosi vagy jogi pályára irányították, az átlagosan jókat meg, mondjuk, tanárira.

Én tanítónőnek tanultam

. Már megvolt a helyem, ahol ősszel dolgozni kezdek, amikor szóltak a kaposvári városi tévétől, nem lenne-e kedvem kipróbálni magam náluk. Aztán ott ragadtam. De ez számít kivételnek, mert nagyjából le voltak osztva a lapok, „belénk verték” a szüleink, akik szintén ebben szocializálódtak, hogy van egy belátható életpálya, az elején szülsz, aztán visszamész dolgozni, hogy aztán beköszöntsenek a nyugdíjas évek, és már csak a kertedet öntözöd.

De a mai húszéveseknek mit mondasz? Az ember még érett fejjel sem látja, merre van az előre.

„Együtt idősödtünk a csatornával, és az arcaivá váltunk.”

Miért pont az lett a műfajotok, ami?
Antónia: Mire a híradóba kerültem, én már mindent kipróbáltam. Voltam sportriporter, dolgoztam ifjúsági műsorban, de hamar kiderült, hogy a valódi műfajom a híradó. Riporterként kezdtem, aztán voltam szerkesztő, és ezek után keresett meg az RTL, hogy vezessem a ma már leghitelesebbnek tartott hírműsort.

Évi: Engem is minden műfajban bevetettek a bonyhádi és a paksi városi televízióban. A sportriporterkedést és a sportműsorvezetést kimondottan élveztem. A Riporter kerestetik után azonban a híradózás kínálta a lehetőséget, hogy országos televízióhoz kerüljek.

Négy évig híradóztam az MTV-ben, Nettivel párhuzamosan, de míg kívülről hitelesnek láttak, én belül úgy éreztem, „kilógok” belőle. Én nem vagyok ennyire tudatos, vagy nem is tudom, nyughatatlanabb vagyok, és inkább beszélgetni szeretek az emberekkel. Így lettem az RTL-nél az akkori reggeli műsor egyik házigazdája, és végül a Fókuszban találtam igazán magamra.

Zita: Bár könyvtáros–magyartanár­ szakon végeztem, ma már annyi meteorológiáról szóló könyvem van otthon, hogy sikerült autodidakta módon időjóssá képeznem magam. Sukorón lakom, a Velencei-tó partján, alkalmam van sokat lenni a természetben, és Newton-távcsővel kémlelni az eget.

A hitelességetekhez sokat hozzátesz, hogy mindhárman súlyos sorsot cipeltek. Netti huszonöt éves kora óta cukorbetegséggel küzd, Zita kilenc lombikprogramon van túl, Évi pedig két évvel ezelőtt árulta el, hogy alkoholista szülő oldalán nőtt fel.
Zita: A népszerűség sajnos azzal is jár, hogy nagyon meg kell gondolni, mit vállalunk fel a nyilvánosság előtt a magánéletünkből. Hamar ráragasztanak az emberre egy címkét, amit soha nem mos le magáról.

Én, amikor az utolsó lombikkezeléseimről vlogolni kezdtem, átgondoltam ezt.

Tudtam, hogy innentől kezdve végig fogja kísérni az életemet. Minden mélységet és magasságot, amin keresztülmentünk a férjemmel, őszintén megmutattam, és mára létrehoztam egy alapítványt is hasonló sorsú családok érdekében. Nagyon tudatosnak kell lenni, mert a hitelességed a tét.

Antónia: Hol voltam én kezdőként tudatos! Véletlenül, egy ilyen beszélgetésen vette észre egy szemfüles újságíró, hogy beadom magamnak az inzulint, és felkapta a fejét, hogy ez címlapsztori! Én meg mondtam, hogy dehogy, ezek a hétköznapjaim.­ De akkor már késő volt.

Aztán rájöttem, hogy ezzel nekem dolgom van, és a cukorbetegek érdekében létrehoztam az Egy Csepp Figyelem Alapítványt, amely most már húszéves. Fontos, hogy mindig önazonos legyél, és valóban azt csináld, amit mondasz, különben észre sem veszed, és elvész a hitelesség.

Évi: Ami engem illet, én évtizedekig magamba zártam, és nem terveztem, hogy valaha is beszélek a nyilvánosság előtt arról, hogy édesapám alkoholbeteg volt. Nem akartam, hogy azt az embert, akit én annyira szerettem, aki annyi mindenre megtanított, bárki megítélje.

Végül a humorista Kovács András Péter coming outja miatt döntöttem úgy: beszélni kell arról, hogy ma is gyerekek százezrei nőnek fel szenvedélybeteg szülő mellett, és mindannyiunk felelőssége, hogy ezen változtassunk. 

Mert egy gyereknek sem kellene úgy nevelkednie, hogy szorongjon attól, az apja vagy az anyja milyen állapotban jön haza. Minden gyereknek joga van a biztonságos, felhőtlen gyerekkorhoz. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy apunak végül sikerült abbahagynia az ivást. A halála előtt sok évig tiszta volt.

Minden baj ellenére, ha végignézek rajtatok, három kiegyensúlyozott nőt látok, akik békében vannak a korukkal. Ki mit tesz ezért?
Antónia: Nem szaladgálunk plasztikai sebészhez, annyi biztos. Szerintem az zsákutca, különösen úgy, hogy jelenleg a korral kapcsolatos diszkriminációval szembeni világméretű mozgalomnak vagyunk tanúi. Szerencsére nem is nehezedik ránk ilyen nyomás a csatorna részéről.

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy aki minden este százezrek elé áll ki, annak példát kell mutatnia az egészsége megőrzése terén is. Én, aki gyerekkoromban egyáltalán nem sportoltam – mert anyám azt mondta, vagy edzés, vagy zongora –, amikor kiderült, hogy cukorbeteg vagyok, nekiálltam rendszeresen mozogni. A Covid alatt otthon edzettem, de most a férjemmel fitneszterembe járunk, és személyi edző mellett sportolunk.

Évi: Emlékszem, amikor annak idején a Reggeli leköltözött a Balatonra, és Netti is vendég volt, kajakversenyt hirdettünk, és engem elöntött a féltékenység, hogy ez a csaj bírja velem a tempót, pedig egész életemben sportoltam. Futok is, de egyelőre csak ezer métert, mert két és fél éve baleset ért, és elszakadt a combfeszítő izmom.