Akkor firkáltam oda, amikor fölszálltam a HÉV-re.

Éppen átbújtam a korláton, tudtam, még van pár perc a szerelvény érkezéséig, amikor lent, a rézsű alatt, a Vasút sor keskeny aszfaltcsíkján, velem egy vonalban hirtelen fékezett, majd megállt egy elektromos roller.

– Erzsébet!!!

Tíz-tizenöt éve… Jó néhány másodperc kellett, hogy megismerjem. A bukósisak alatt melegbarna, okos, kíváncsi szemek, határozott száj, erős, elhatározott, belülről fűtött mosoly, amin nem fog az élet semmiféle nehézsége, az már csak ott ül a szája szögletében, mint akkor régen is.

– Anna!!!

Igen, Anna volt, akit nem tudom már, milyen szél fújt akkor régen az utamba. Abban az időben többször írtam örökbe fogadott gyerekekről, akik felnőve vér szerinti családjukat, főleg az édesanyjukat keresték. Talán ő keresett meg, s így ültünk le valahol Annával, hogy elmeséli az életét.

Anna

Ő nem került örökbe fogadó szülőkhöz, kicsi korától végig nevelőotthonban maradt. Ott nőtt fel, leérettségizett, elhatározása szerint olyan hivatást választott, amivel segíteni tudja az embereket. Gyógytornász-masszőr lett. Szerető párra talált, ha jól emlékszem, két kisgyermeke született. Az élete kiegyensúlyozott, a nehézségeken – szája szögletében azzal az elhatározott mosollyal – igyekszik mielőbb túl lenni.

Ez így milyen remek, kerek történet. Igen, öt mondatban. Az öt mondat mögött Anna regényére csak töredékesen emlékszem. Egy kislány félelmeire a hideg konyhában, borgőzös üvöltésekre, ütlegekre, anyja elmosódott arcára. Ha a nevelőotthonból hétvégére hazavitték, remegve várta, hogy visszakerüljön a biztonságba.

Aztán egyszer csak már nem engedték a szüleihez.

Minden szál megszakadt. Anna felnőve sem kereste, elvágta. Erős volt, nagyon erős. Ellenállt a többi szegény, gyenge intézetis társainak, nem tartott velük a rosszba. Volt egy nevelője.

Illusztráció: Getty Images

„Azt hiszem, neki köszönhetek mindent. És magamnak” – mondta szája szögletén a mosolyával. 

Kapcsolódó: Schäffer Erzsébet korábbi írásai itt olvashatók

Egy nap a villamos egy ház előtt vitte el. Már megvoltak a gyerekei. Bevillant valami. Ismerős volt az a ház. Visszament. Talált valakit, régi lakót, aki tudott valamit az édesanyjáról. Egy bulldog szívósságával utánajárt. Már nem emlékszem a részletekre, hogyan találta meg. Csak arra, hogy azt mesélte, nem várt semmit, de aludni sem tudott, annyira izgatott volt. Aztán amikor megölelte az ismeretlen asszonyt, azt a borgőzt érezte, amit a gyerekkor emlékei képtelenek voltak kitörölni.

Pedig nem volt ott semmi borgőz, az édesanyja már rég nem ivott.