Az augusztusi hőség más, mint a júliusi: laposabban tűz a nap, van benne valami ünnepélyes méltóság, mintha tudná, hogy helyét nemsokára átveszi az ősz. Egy ilyen forró napon érkezünk fotós kollégámmal Márta nénihez, a kilencvenkilenc éves nyugdíjas tanárnőhöz. A meseszerű kis nyári lakban kellemes hűvös fogad. Persze ez nem véletlen, a ház idős lakója minden kora reggel, miután az éjszakai levegő felfrissíti az épületet, gondosan bezárja az ablakokat, behúzza a függönyöket.

– Így marad egész nap elviselhető idebent a klíma – mondja jó kedélyűen, majd hellyel kínál. Ribizli és őszibarack kerül az asztalra, unokája egy kancsó hideg vizet és poharakat tesz elénk. Zsuzsanna nem azért csatlakozik hozzánk, mert attól tart, nagyanyja „nem bírna el” egy háttérbeszélgetéssel, hanem mert minden lehetőséget megragad, hogy ő maga is feljegyezze a történeteit. Azokból aztán akad bőven, még ha Márta néni végtelen szerénységgel állítja is, hogy „nincs itt semmi látnivaló”.

– A férjem volt az, aki szeretett és tudott is szerepelni – mondja. Hangjában érződik a szeretet és a büszkeség, ahogyan dr. Gyapay Gáborról mesél, a legendás történelemtanárról, aki a rendszerváltás hajnalán újjászervezte a Fasori Evangélikus Gimnáziumot, ami akkor a legelső volt a feltámasztott egyházi iskolák között.

Mintha el sem hinné, hogy tényleg miatta vagyunk itt. Pedig nagyon is Gyapayné, született Kovách Márta miatt jöttünk. Hihetetlenül frissen gondolkodik, játszi könnyedséggel sző újabb és újabb mellékszálakat történeteibe, hogy aztán percekkel később pontosan oda érkezzen, ahol a kitérő előtt abbahagyta.

Tabletezik és memoritereket mond

A nyarait tölti csak Gödön, az év többi részében Budapesten él, és ha van kísérője, szívesen sétál akár két-három kilométert. A szeme már nem olyan jó, ezért inkább rádiót hallgat, bár a YouTube-ot is szereti. Altatóként pedig memoritereket hív segítségül. Szinte mindenre emlékszik, amit még az iskolában tanult, legyen az latin közmondás, vers vagy egyéb szöveg.

Ifj. Kovách Elemér és húga, Márta

– Nagyon sokat segít, ajánlom mindenkinek – mondja mosolyogva, majd igazi, tanárnős hangsúllyal hozzáteszi: – Ma is érdemes lenne több memoritert tanultatni a gyerekekkel, de tudom, már nem divat – mondja, és belekezd Cicero Catilina elleni első beszédébe. Latinul. Nézem kikerekedett szemmel, unokája kezében is megáll egy pillanatra a kávéskanál.

Az elemi iskola négy osztálya után a debreceni református Dóczi­ leánygimnáziumba került, ahol egyik leghíresebb írónk, Szabó Magda volt a latintanára.

– Rettenetesen lelkes tanár volt. Na, nem annyira a konjugálásban, mint inkább a római élet és történelem ismertetésében. Negyvennyolcan voltunk az osztályban, cserfes leányok, nem volt velünk egyszerű dolga. Részben rólunk mintázta az Abigél osztályát – meséli, és sze-mében kislányos fény csillan, szinte látom varkocsba fogott hajjal, iskolai egyenruhában, amint a barátnőivel sugdolózik.

Kapcsolódó: 25 év kutatás után jöttek rá a tudósok, hogy egy dolog köti össze a legtöbb szuperkorút

– Két vagy talán három évig tanított bennünket, aztán Hódmezővásárhelyre került. A gimnáziumot én sem Debrecenben fejeztem be. Már Budapesten érettségiztem a Baár–Madas Református Leánygimnáziumban, 1944-ben. Egyébként azért kerültünk a fővárosba, mert édesapámat, aki birtokjogász, tagosító bíró volt Debrecenben, ide helyezték, amikor a bukovinai székelyeket áttelepítették Délvidékre az elmenekült dobrovoljácok helyére.

A debreceni barátnőim azonban mindvégig megmaradtak, rendszeresen találkoztunk felnőtt korunkban is, úgy hívtuk ezeket az összejöveteleket, hogy leányzsúrok.

Utoljára akkor láttuk egymást, amikor kilencvenévesek lettünk. Ma már csak az egyik, a legjobb barátnőm él, messze tőlem, Miskolcon. De ma is rendszeresen, két-­három havonta telefonálunk.

Első gyermekével, családja körében

Küzdelmes évtizedek

Az érettségi évében, bátyja révén ismerte meg leendő férjét, az akkor másodéves, Eötvös-collegista egyetemi hallgatót, de a háború elsodorta őket egymástól. A Kovách család fél évre Németországba került, de ahogy lehetett, jöttek is vissza Magyarországra, az édesapa pedig azonnal jelentkezett is a hivatalában. Onnan azonban nem érkezett haza. Háborús bűnökkel vádolták a Délvidéken végzett munkája miatt, egy évet töltött elzárásban, egy hónapig az Andrássy út 60. szám alatt is volt fogságban.

– Végül kegyelmet kapott, de nem rehabilitálták. Kertészeti segédmunkásként dolgozott, majd mivel jó viszonyt ápolt a számokkal, kitanulta a könyvelést. Az így ledolgozott évei után kapott aztán csak később egy kis nyugdíjat, hiszen a meghurcolása után semmisnek tekintették korábbi éveit. De soha nem panaszkodott. Nagyon felnéztem rá már kislánykoromban is, azt gondoltam, majd az én férjem is ilyen figura lesz. Egy fekete hajú református. De aztán egy szőke, göndör evangélikus lett – nevet.

Balról: Márta néni, Kovách Elemérné, Kovách Elemér, Gyapay Gábor, ifj. Gyapay Gábor, László és Márta

Gyapay Gábor, ahogy kézhez kapta doktori oklevelét, meg is kérte Márta kezét. Amikor 1949-ben a Bécsi kapu téri evangélikus templomban összeházasodtak, az ifjú férj már megválasztott tanár volt egykori alma materében, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban, Márta pedig harmadéves angol–magyar szakos hallgató, aki az egyetem mellett az egykori Válasz folyóirat szerkesztőségében is dolgozott.

Abban a Válaszban, mely fiatalokat – köztük Gyapay Gábort – is támogatott, és melyben több nagy név között Németh László, Pilinszky János, Weöres Sándor is publikált.

Így történt, hogy a fiatalok esküvőjén a vendégek között volt Sárközi Márta (Molnár Ferenc lánya, a lap kiadója), Keresztury Dezső és Bibó István is.

Amikor 1952-ben elkezdett tanítani, már volt két kisgyerekük. A tanár házaspár szűkösen élt, de Márta szülei szerencsére közel laktak, így segítségükre voltak a gyerekekkel. Márta a férjére is mindig számíthatott. A folyamatos anyagi nehézségeken túltette magát, hiszen a legfontosabb megvolt: a szerető család.

Lóhús és az egytojásos sütemény

– Volt, hogy csak lóhúshoz lehetett hozzájutni, de nem szégyelltük. Miért is tettük volna? Fiatalok voltunk, ez volt a természetes, mindenki ugyanígy élt a környezetünkben. Mindent meg tudtunk oldani, tettük a dolgunkat, küzdöttünk. Persze visszanézve jön rá az ember, hogy milyen találékonyak is voltunk. Cserélgették az asszonyok a recepteket – az egytojásos tésztáé nagyon népszerű volt, hiszen általában annyi jutott.

Márta néni bemutató órát tart angoloknak az óbudai Martos Flóra Gimnáziumban

Harmadik gyermekük 1956 decemberében született. Akkoriban a Széna tér közelében, a Batthyány utcában laktak egy romos bérházban, november 4-étől pedig gyakorlatilag egy hétig a pincében éltek. Gyapay Gábort az ELTE Cukor utcai gyakorló iskolából ’56 után „büntetésből” egy munkáskerületbe helyezték át az óbudai téglagyár közelébe. Mártát nem érte megtorlás amiatt, hogy férje történelemtanárként „nem fogta be a száját” akkor, amikor az úgynevezett kényes témákról csak meghitt körben beszélgettek az emberek.

– Én csak végeztem a dolgom az iskolában, az igazgatót messziről elkerültem. Inkább a gyerekeink növekedéséről beszéltünk. Furcsa is volt aztán később, amikor a Fasori Evangélikus Gimnáziumba kerültem a rendszerváltáskor, hogy akkoriban már nem esett annyi szó a gyerekekről. 

Rajongva beszél hivatásáról, amit nemcsak akkor szeretett, amikor gyerekeket vagy kamaszokat tanított, de akkor is, amikor az ötvenes években kötelezték, hogy esti iskolában oktasson munkásokat, akik a fáradságtól kókadozva félálomban ültek az óráin.

Nyugdíjas korban sem áll meg az élet

A nyugdíjas évek sem teltek tétlenül. A nyolcvanas évek végére férjében egyre erősebben dolgozott a vágy, hogy az 1952-ben megszüntetett Fasori Evangélikus Gimnázium újra működjön. 1989-re az evangélikus egyház végül visszakapta oktatási célra az épületet, ebben pedig nagy szerepük volt az olyan öregdiákoknak, mint ő, vagy éppen a Nobel-­díjas Wigner Jenő.

Márta néni szerényen annyit mond, hogy ő ebben is ott segített, ahol tudott, amikor kellett, tanított is. 

A francia Riviérán a nyolcvanas években

– Sosem szóltam bele a dolgaiba oly módon, hogy azt mondtam volna, valamit ne csináljon. Próbáltam finoman irányítani. Szeretetben, békességben éltünk együtt hatvan évet. 2009 márciusában ment el, áprilisban lettünk volna hatvanéves házasok. És ez alatt az idő alatt szinte sosem veszekedtünk. A késmárki nagyanyám azt mondogatta, „tudod, valakinek mindig engednie kell”. Nagyon bölcs asszony volt. Mi is ezt tettük, felváltva engedtünk a másiknak.

Közben a világ nagyot fordult, a gyerekeik felnőttek, családot alapítottak. A legidősebb, Márta szintén tanított a Fasoriban, nyugdíjba pedig a Toldy Ferenc Gimnáziumból ment megbecsült magyar–angol szakos tanárként. Gábor fiuk, vagy ahogy a családban azóta is hívják, Öcsi, kutató genetikusként ért el sikereket. László, a legkisebb pedig a Miskolci Egyetemen 19. századi magyar irodalmat tanít. 

– Mi sosem terelgettük a gyerekeket határozott pálya felé, de mindig támogattuk őket a döntéseikben – mondja. 

Az apró termetű, törékeny asszony nemcsak szellemileg, fizikailag is elnyűhetetlen anyagból van. Ő azt állítja, nem tudja, mi a titok, pedig már tíz perc után világossá válik, hogy elképesztő az akaratereje, nagyon tud küzdeni. Kilenc évvel ezelőtt rátolatott egy autó, és megsérült a gerince. De Márta néni felépült, kitartóan végzi a gyógytornát azóta is.

Ha mindez nem lett volna elég, tavaly elesett, és tizenegy órán keresztül feküdt a földön. Közben azt mondogatta magában, hogy mozogni kell, nem szabad elaludni, különben nem éli túl. Azóta az egyensúlygyakorlatok is napirendjének részét képezik.              

Fotó: Bulla Bea, Családi Archívum