Nyár elején a Góbi sivatagban futottál, és ezzel teljesítetted a Four Deserts ultramaraton-sorozatot, amelyet a Time magazin több alkalommal a világ tíz legjelentősebb állóképességi versenye közé sorolt. Éreztél bármiféle céltalanságot, amikor ennek a hatalmas vállalásnak a végéhez értél?
Nem, mert 2027 májusáig látom, mit szeretnék csinálni, elég konkrét céljaim vannak. A Góbi után rendeztek egy vacsorát a résztvevőknek, hárman is ott voltunk, akik akkor fejeztük be ezt a sivatagi sorozatot. Igazán csak akkor esett le, micsoda kalandokban és élményekben volt részem ezen a négy versenyen.

Még én is azt tudtam mondani, hogy „te jó ég, ez nem semmi”, ez pedig ritkán fordul elő velem. Nem gyakran érzem, hogy valami nagy dolgot vittem véghez. Amikor túl voltam a Góbin, akkor pörgött le bennem az összes állomás, hogy mi mindent adott az életemhez, kiket ismerhettem meg, milyen kultúrákban merítkezhettem meg. Felfoghatatlan!

Fontos, hogy mindig tudd a következő célt?
Meglehetősen tervezős vagyok. Ebben az is benne van, hogy a versenyekre, amelyeket választok, nem lehet az utolsó pillanatban nevezni, nem egyszerű a bejutás. Ez megszabja, hogy tudnom kell, mit szeretnék csinálni a következő években. De az élet bármilyen területén szeretem tudni, mi fog történni egy hét múlva.

Enélkül nem is lehet csinálni, amit csinálok. Elvesztegetett időnek és üresjáratoknak nincs helyük az életemben.

Persze velem is történhetnek olyan dolgok, amelyek megváltoztathatják az események lefolyását, és ezt nem viselem könnyen. De mivel nem élsportoló vagyok, nem élek burokban, rendesen zajlik körülöttem az élet. Gyerekek, kutyák, család, munka… Azért sok minden be tud kavarni, de van egy fő irány, amit tartani szeretnék, és ehhez igyekszem szervezni a dolgokat.

Amikor elkezdted az ultrafutást, az átlagembert valószínűleg még megdöbbentette, hogy léteznek ilyen versenyek. Hogyan változott ennek a műfajnak az ismertsége?
Egyre többen ismerik és egyre többen vállalják ezeket a versenyeket, már nem tűnik annyira extrémnek. De úgy látom, hogy azt a műfajt, amire én az utóbbi években ráálltam, vagyis a kétszáz mérföldes versenyeket, illetve hogy nagy zsákkal futok egy hetet a sivatagban, a futók sem annyira értik.

A gondolkodásod hogyan változott a futásról ez idő alatt?
Egész mást jelent számomra a futás és a versenyek, mint régen. Ez természetes, a korral és a benne töltött idővel jár. Amikor lement a Badwater 2017-ben (a világ egyik legnehezebb ultrafutóversenye a Death Valley Nemzeti Parkban – a szerk.), nem találtam olyan versenyt, ami motiválni tudott volna. Nekem viszont mindig fontos volt, hogy legyen új cél előttem. Úgy éreztem, valami lezárult.

Két lehetőséget láttam magam előtt: vagy abbahagyom a versenyzést, és csak úgy futok, vagy találok valami egészen más utat benne. A többnapos sivatagi versenyek már régóta izgattak, már a 2010-es évek elején nézegettem őket, csak akkor még nagyon kicsik voltak a gyerekeim, szóba sem jöhetett, hogy ilyen sokáig távol legyek.

Aztán megnőttek a fiúk, és úgy éreztem, most van itt az ideje, hogy kipróbáljam, milyen lehet a sivatagban futni.

Elkezdtem érezni ugyanazt a tüzet, amit korábban a Spartathlonok vagy a Badwater iránt éreztem. És volt egy másik dolog is, ami nagyon tetszett ebben az új irányban: nem volt rajtam semmiféle nyomás. Úgy voltam vele, hogy én ebben úgyis rossz leszek, és végre nem fog tőlem senki semmit várni. Úgy mentem ki 2018-ban az Atacama-sivatagba, hogy lutri volt, hogyan alakul. Benne volt az is, hogy borzalmasan sikerül, és az is, hogy beleszeretek.

Ez utóbbi történt, úgyhogy az elmúlt években ez az egyik fő irány, amit csinálok, azaz a hátizsákos sivatagi futások. Ezek a versenyek teljesen másról szólnak, mint amiről annak idején a Spartathlon. Próbálok ugyanúgy felkészülni, odatenni magam, és minél jobb eredményt elérni, de ezek már sokkal inkább egy adott kultúra és ország kicsit mélyebb megismeréséről és az ott összegyűlt társaságról szólnak.

Lubics Szilvia számára a futás ma már nem csak verseny, hanem kultúrák, emberek megismerése (Fotó: Dr. Lubics Szilvia)

Ezekre a versenyekre sokan a többiek miatt jönnek. Lehet nagyokat beszélgetni, el vagyunk szakadva a külvilágtól, nincsen net és telefon. Az ember csak fut, elkészíti az ételét, pihen, és próbálja összerakni magát a következő napra. Rengeteg a nehézség, de ezekben támogatjuk egymást. Bárhol jártam, mindenhol megismerkedtem valakivel, akivel mind a mai napig írunk egymásnak.

Ez nekem már sokkal többet ad, mint egyszerűen nyerni valahol. Ennyiben mindenképp megváltozott a hozzáállásom a futáshoz. A Góbiban is nyílt lehetőségünk meglátogatni nomád családokat, és hatalmas élményt adott Namíbiában is látni, hogyan élnek mások, és hogy mi mindenünk van nekünk.

Mit gondolsz, hol húzódik az emberi teljesítőképesség határa? Hiszen te rendszeresen feszegeted, és talán többet tudsz erről, mint az emberek általában.
Nagyon furcsa, de nem tudok erre válaszolni. Egy kétszázötven mérföldes versenyen történt Arizonában, hogy négy és fél napja futottam, ez idő alatt összesen körülbelül öt órát aludtam, mert ez folyamatos verseny volt. Az utolsó szakaszon kísérőként velem futott a férjem. A cél előtt tíz kilométeren belül voltunk már, amikor megkérdezte, meddig tudnám még csinálni, mennyit tudnék még haladni napi egy óra alvással.

Őszintén mondom, akkor úgy éreztem, még borzasztó sokáig menne.

De szintén érdekes tapasztalás volt most a Góbiban, hogy egy nyolcvanhat kilométeres nap után nagyon ki voltam merülve. Iszonyú hőség volt, és amikor a végére értem az aznapi távnak, azt mondtam, most lefekszem, megiszom a regeneráló italomat, és valahogy összeszedem magam másnapra.

Tényleg úgy éreztem, mozdulni sem tudok. Majd tíz perccel később jött egy akkora vihar, hogy evakuál­ni kellett a táborunkat, ahova épp berogytam. Azzal a testtel, ami előtte mozdulni sem bírt, pár perc alatt összepakoltam a szerteszét heverő cuccaimat, és már a buszon is ültem. Hirtelen nem éreztem fáradtságot.

Szóval amikor az ember azt hiszi, vége, már semmi sincs benne, nem tud tovább mozdulni, akkor megfelelő motiváció­val ez teljesen megváltozhat. Ezt az élményt el is raktároztam, hogy ha bármikor úgy érzem, nincs bennem több, akkor emlékezzek rá, hogy ezt az egészet jóval tovább lehet csinálni annál, ahová eddig eljutottam.

Pályafutásod során a családod veled fejlődött. Ők utólag hogyan értékelik mindazt, amit az elmúlt években véghez vittél?