A kávé fölött rám emeli fürkésző tekintetét, aztán jó szándékomról meggyőződve beszélni kezd. Úgy tárja fel lelke legmélyebb bugyrait,­ hogy jószerivel kérdeznem sem kell. Magyarázatul elárulja, hogy legújabb, Apám meghal című regénye írása közben, ahogy mondatokká formálta a fájdalmát, egyúttal el is távolodott tőle annyira, hogy most már ne hezitáljon megosztani az olvasókkal. 

„Nem tudtam elmondani, hogy fáj”

A könyvírás részben gyógyító terápia volt számára, másrészt azt reméli, valakinek talán hasznára lesz a története. Hiszen, mint oly sok minden másról, a szüleinkkel való kibeszéletlenségekről, a szívünkbe fúródott bántásokról, az egymás közti „megnemértésekről” sem szoktunk szót ejteni. Mert ügyetlenek vagyunk, nincsenek hozzá szavaink. Márpedig fontos lenne letenni az életen át felgyűlt batyukat, távozó, itt maradó egy­aránt megkönnyebbülne tőle. 

– Nekünk végül nem sikerült megkönnyebbülnünk – közli szomorúan Eszter. – Tele voltam haraggal apám iránt, kötelességszerűen mosdattam, adtam be neki a gyógyszereket, jártam bevásárolni. Csak annyi kellett volna, hogy azt mondja: „Ne haragudj!” Erőszakos ember volt az apám.

Az a fajta férfi, aki nem tud beszélni az érzelmeiről, a „lelkizés” gyengeség a szemében, és aki a szorongásait inkább alkoholba fojtja.

Amikor ivott, gyakran leteremtett minket, és ha gyengeséget látott, arra agresszióval reagált. Féltem tőle, pedig nagyon szerettem. Én voltam a neki kiosztott gyermek, a Babarczy lány, ahogy a nagyszüleim emlegettek, az okos, a nagyra hivatott, aki majd viszi a család zászlaját vagy nem tudom micsodáját tovább. A húgomat, Annát anyámra osztották, ő volt a Vajda lány, aki kedves, de kevésbé eszes. Képzelem, mennyire fájhatott ez neki; ma már nyelvész és csillagos Mensa-tag.

Visszatérve apámhoz, tudom, hogy a munkatársai is tartottak tőle. A félelmet keltő tekintély persze jól jött, ha a Színház- és Filmművészeti Főiskola vagy a színház érdekeit kellett képviselnie, és apámnak csak ez számított. Két arca volt. A fényes, amit a nyilvánosság felé mutatott, és a sötét, amit főleg mi, a családja ismertünk. Ez utóbbiról élete végéig nem vett tudomást. Nem is emlékezett a bántalmazásokra.

Egyszer, emlékszem, kirakott engem a közös lakásunkból, majd egy év múlva megkérdezte a fiamtól: „Anyád miért nem lakik otthon?” Lehet, hogy elfelejtette? Azt hiszem, igen. Nem számítottak neki a másik ember érzelmei.

Így esett, hogy soha nem tudtunk kommunikálni egymással, és én nem tudtam neki elmondani, mennyire fáj.

Szörnyetegnek éreztem magam, miközben haldoklott. Ott feküdt az ágyban testileg megrogyva, ápolásra szorulva az az idős ember, az apám, és én lefagytam a közelében, legbelül csak haragot éreztem. Az utolsó hetekben sem sikerült őszintén beszélnünk egymással. 

Éjjel takarító, nappal egyetemista

Eszter már a tizenhárom éves korában írt naplójában megtalálta azt a bejegyzést, amelyben arról panaszkodik, hogy depresszió gyötri, és hogy senkivel nem tud beszélni, nagyon egyedül érzi magát. Máig nem tudja, honnan vette a depresszió szót, de az biztos, hogy már akkor megvolt, mint valami jövőjére vetülő, sötét árny.

Édesanyja sem tudott neki segíteni. Őt is depresszió gyötörte, miközben félte és imádta a férjét. Eszter emlékszik arra, hogy hétéves volt, amikor az anyja öngyilkosságot kísérelt meg. A kislány nehéz házasságban, nem működő családban nőtt fel, ennek ellenére kitűnő tanuló volt. Különórákra járt, színjátszó körbe, a gimnáziumban országos tanulmányi versenyeket nyert, nagyon szeretett volna megfelelni az elvárásoknak.

Tizennyolc évesen, egy szörnyű bulimiás időszaka után aztán elvesztette minden reményét. Terapeutához fordult, aki azt tanácsolta neki, költözzön el otthonról. Érettségi után kivett egy csepeli albérletet, éjszakánként a Gerbeaud cukrászdában takarított, hogy ki tudja fizetni a lakbért, nappal pedig egyetemre járt. Magyar–művészettörténet szakon kezdett, majd felvette a filozófiát.

Közben talált egy szelíd, okos fiút, és rohamos gyorsasággal férjhez ment. Ma már tudja, hogy valójában menekülés volt részéről az a házasság. Egy érzelmi konfliktusokkal teli, diszfunkcionális családból menekült a biztonságot nyújtó karok közé. Egy év múlva azonban fülig beleszeretett valakibe, és elhagyta a férjét.

Biokémikus fiával a londoni metrón

Az új kapcsolatból gyönyörű kisfiú született, igazi szerelemgyerek, aki ma Amerikában él, biokémikus, a Stanford Egyetemen fejleszt rák elleni gyógyszert. A baba születése után azonban Eszter gyermekágyi depresszióba esett, és az ellenőrizetlenül adagolt antidepresszánsok kiváltották nála a bipoláris zavart. Hirtelen őrültségeket kezdett csinálni, máskor meg csak feküdt az ágyon. Négyszer kísérelt meg öngyilkosságot, szétverve a szépen induló házasságát. 

– Biztosan okoztam töréseket a fiam lelkében az öngyilkossági kísérleteimmel, nem vagyok rá büszke.

Arra viszont igen, hogy meg tudtam tanítani őt arra, hogy fiú létére is beszélhet az érzelmeiről.

Ma is nagyon jó a kapcsolatunk. Amiért még büszke vagyok magamra, az az, hogy végül legyőztem a bipoláris zavart. Máig gyógyszert szedek ugyan, de már nem süllyedek olyan mélyre, máskor meg nem pörgök fel annyira.

Ebben a változókor is segített.­ A legsúlyosabb depressziós időszakok mindig a havi ciklusom előtt törtek rám, így most, ötven felett, a menopauza beköszöntével csaknem teljesen eltűntek. A legrosszabbul akkor voltam, amikor anyám meghalt. 2000-ben és az azt követő néhány évben. Anyámat mellrák vitte el, az utolsó hónapjaiban én voltam mellette és néztem végig a szenvedését. Nehezen tudtam túltenni magam a halálán.

A bura.hu azonban segített. Ezt a közösségi oldalt azért hoztam létre, mert a saját bőrömön éreztem a stigmát, amivel a társadalom a mentális zavarokkal küzdőket megbélyegzi, és azt szerettem volna, ha támogatjuk egymást. Így is lett. Az oldalnak évi kétszázezer látogatója volt. Azt vettem észre, hogy ha nagyon magam alatt voltam, és segítettem valakinek kijönni a gödörből, én magam is jobban lettem.

A pszichiáterek eleinte fújtak rám, aztán megkövettek: előítéletesek voltak, de már látják, hogy az a támogatás, amiben mi egymást részesítjük, bőven felér egy csoportterápiá­val. Ma már vannak más hasonló oldalak is, és az egészségügyi ellátás is igyekszik fejlődni, de akkor még csak ez az egy online találkozási lehetőség volt, és rengetegen merítettek belőle erőt. Ezért írom a könyveimet is. Ha csak egyetlen olvasónak adhatok az ­írásaimmal, az hihetetlen örömmel tölt el. 

Imádja tanítani a kreatív fiatalokat

Ami még segített Eszternek a mélyponton, az egykori munkahelye, a Műegyetem Média Oktató és Kutató Központja, és a jelenlegi, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem szakmai közege. A befogadó környezetben szakmailag kivirágzott, miközben betegsége is stabilizálódott. Ma már elismert író, eszmetörténész és egyetemi oktató. Imád tanítani, meséli ragyogva, élvezi, hogy érzékeny és kreatív fiatalok körében lehet.

Fiával, Petivel és „fogadott” gyerekével

Hogyan vált szépíróvá? Úgy, hogy az irodalmi közeg is befogadta, mosolyodik el, holott ő autofikciót ír, azaz életrajzi ihletésű novellákat és regényeket. 2007-ben jelent meg az első három elbeszélése, amit a Szomjas oázis című, női testről szóló antológiába írt, felkérésre. Az Itáliai utazás című egy megerőszakolásról, a Mellblog az édesanyja haláláról, a Te szülj nekem testet pedig egy zaklatásról szól.

Mindegyiknek valóságalapja van. Eszternek felvállaltan az a küldetése, hogy tabukat döntögessen. Olyan jelenségeket fogalmaz meg pontosan, kertelés nélkül, amelyeket évszázadokon át titkolni kellett.