Nyugodt lelkiismerettel ülök le megírni ezt a cikket, mert ma már leróttam kötelességemet a tornaszőnyegen. De nem szeretném magam hősnek beállítani, ugyanis a mozgáshoz való viszonyom rengeteg hepehupán van túl – talán sokan vagyunk ezzel így. 

Hat évig ritmikus gimnasztikáztam, majd tíz évig mazsoretteztem, huszonévesen viszont hagytam, hogy a rendszeres sport elengedje a kezem. Az elmúlt években kezdtem el ismét keresni az utam, amiben az alakom megőrzésén kívül az a felismerés is motivált, hogy ez egy nagyon fontos befektetés lesz az egészséges időskoromba. 

Csatlakoztam egy online női tornamozgalomhoz, és ebben nemcsak az a jó, hogy újra rákaptam a mozgásra, hanem az is, hogy egy támogató közösséghez tartozom. A barátnőimmel pedig rászoktunk arra, hogy finoman noszogassuk egymást: tornáztál ma már?

A magyarok fele nem sportol

Magyarország hagyományosan nagyszerűen teljesít az olimpiákon. A worldatlas.com portál számításai szerint Finnország és Svédország mögött népességarányosan a harmadik helyen állunk az összesített éremtáblázatban – nálunk tízmillió emberre négyszáznyolcvan érem jut. Ezen a listán egyébként Oroszország a tizenkettedik, az Egyesült Államok pedig a tizenhatodik.

A mindennapi életben azonban kevésbé vagyunk sportosak. 

A 2023–24-es Aktív életmód kutatás adatai szerint a magyarok fele (ötvenöt százaléka) egyáltalán nem sportol, és csupán a lakosság öt százaléka mondhatja el magáról, hogy hetente ötször mozog. Aki sportol, az leginkább az egészségéért teszi, és hogy jobban nézzen ki.

De sokakat szórakoztat is a mozgás, valamint magabiztosabbak lesznek tőle. A társaság, a verseny és a kihívás is fontos. Aki nem áll fel a karosszékből, az leginkább azért nem teszi, mert nincs kedve hozzá. Második helyen az időhiány, harmadik helyen az egészségügyi akadály szerepel, de van, akit riaszt a versengés, vagy korlátoz a társ hiánya.

Európában a skandináv országokban a legsportosabbak az emberek, és Bulgáriában, valamint Romániában mozognak a legkevesebbet. Magyarország a középmezőnyben helyezkedik el, az európai átlag alatt.

Elég a minimum?

Gyerekként lételemünk a mozgás, később valahogy mégis gyakran kikopik az életünkből. Vajon hol veszítjük el a lendületet? A testnevelésórák minden bizonnyal kulcs­szerepet játszanak a mozgáshoz való viszonyunk alakulásában. Anita, egy budapesti általános iskola testnevelőtanára hisz abban, hogy hat–tíz éves gyerekeknél nagyon jól meg lehet alapozni a mozgáskultúrát, megerősíteni a megfelelő izomcsoportokat, és megszerettetni velük a sportot. Csak ehhez megfelelő tanár, tanterv és körülmények is kellenek. Ma azonban sok helyen az alsósoknak nem testnevelő, hanem a tanító tartja a testnevelésórát, ami nem feltétlenül baj, de csak ha a tanító tudatos. Aztán itt van a heti öt kötelező testnevelésóra kérdése. Mint Anita megjegyzi, a 2012-es újítás nem érte el a hozzá fűzött reményeket, vagyis a gyerekek nem lettek edzettebbek, ahogyan azt az évenkénti mérések eredményei igazolják (kilenc kategóriát néznek, többek között az állóképességet, az izomerőt, a rugalmasságot és a hajlékonyságot). 

– Nagyra nyílik az olló – mondja a testnevelőtanár. – Egy huszonöt fős csoportban átlagosan öt gyerek teljesíti a kiválót, róluk rendszerint kiderül, hogy egyesületben is sportolnak.

És van öt-hat gyerek, aki nem képes a minimumra sem.

A legtöbben pedig a zöld zónában helyezkednek el, de megfigyeltem, hogy többnyire csak a legkisebb erőbefektetésre törekszenek. Megkérdezik, mennyi az elvárt szint, és amint az megvan, nem csinálnak többet, mondjuk, a fekvőtámaszból. Én igyekszem arra sarkallni őket, hogy hozzák ki magukból a maximumot. Sokat gondolkoztam, kinek is kell megfelelnem.

A gyerek nagyon kis százaléka sportol naponta sportegyesületben (Fotó: Getty Images)

A kerettantervnek, a fenntartónak, az intézményvezetőnek, a szülőknek? És végül mindig arra jutok, hogy elsősorban a gyerek érdekét kell szem előtt tartanom. Ezért tűnhetek olykor szigorúnak, de bízom abban, hogy a gyerekek a szeretetemet is érzik.

Kapcsolódó: Ennyit mozogj egy nap, ha sokáig fiatal szeretnél maradni

Anita iskolájában heti kilencven tornaórát kell megoldani egy viszonylag kis épületben. Minden kreativitásra szükség van ilyenkor, a tornatermen és az udvaron kívül például bevonták a helyszínek közé az alagsori, egykori lőteret, egy klubhelyiséget, és néptáncra még a tantermeket is.

Igen, ebben az iskolában az alsósoknál néptánccal váltanak ki heti egy tesiórát, de az alaptanterv sok mást is enged, például az úszást, a korcsolyázást, a teniszezést vagy a lovaglást.

Ítélkezésmentes elfogadás

– Előfordul, hogy negyedikben kapok meg egy gyereket, aki olyan iskolából jön, ahol nem volt svéd szekrény, tehát nem tanulta meg a szekrényugrás alapjait. Nem baj, akár egymást is átugorhatjuk, vagy farönköket, vagy gyakorolhatjuk a karikából karikába ugrást. Mit látunk a hírekben? Árvizeket, tűzvészt és rohanó embereket, akiknek különböző akadályokon kell átjutniuk.­ Nem a szekrény a lényeg, hanem hogy elsajátítsuk az ugráskészséget, az elrugaszkodást, a talajfogást arra az esetre, ha az életben szükségünk lenne ezekre – magyarázza Anita, aki nagyon fontosnak tartja, hogy jó példával járjon elöl. Ötvenkét évesen simán beáll a gyerekek közé fekvőtámaszozni, erősíteni, röpizni.­ És rendszeresen mutat nekik új módszereket, eszközöket is, mint például a gerinctornát vagy a gymsticket.­ (Előtte azonban siet elvégezni az adott szakirányú továbbképzést.) És miután egyre több szülő kérdezte tőle, felnőtteknek miért nem tart gymstickfoglalkozást, közel az ötvenhez elvégezte a fitneszakadémiát, majd a gerinctréner-tanfolyamot is. Azóta hetente egy este a felnőtteké a tornaterem. 

Valakit egy diagnózis, mást egy sérülés vagy a kíváncsiság motivál: mindenki más utat jár be, míg visszatalál a sporthoz, és minden történet tanulságos. 

– Úgy emlékszem, a mi időnkben az iskolában túlságosan is a szellemi fejlesztés állt a középpontban, így a testnevelésórák nem tölthették be azt a funkciójukat, hogy igazán kedvet csináljanak a mozgáshoz – meséli olvasónk, Kiss Tímea. – Máig bennem él, hogy amikor tesiórán a csapatkapitányok társakat választottak a labdajátékokhoz, milyen lesújtó érzés volt az utolsók egyikének lenni. 

Tímea úgy érzi, az iskolás évek elmúltával a legtöbben elveszítjük a kapcsolatot nemcsak a mozgással, hanem tulajdonképpen a testünkkel is. Évtizedeknek kellett eltelniük, míg végül a jóga revelációt hozott a számára. 

– Felemelő megtapasztalni azt az ítélkezésmentes elfogadást, amit a jóga és a jógaoktatóm képvisel. Annyira jó, legszívesebben receptre írnám fel mindenkinek! 

Persze munka és gyerekek mellett nehéz ragaszkodni a rendszeres mozgáshoz, Tímea azonban nemrég kapott egy új esélyt, legalábbis így tekint rá. A közelmúltban diagnosztizáltak nála egy kisebb rendellenességet, amellyel együtt lehet élni, de oda kell rá figyelni. Az orvos heti háromszori kardiómozgást javasolt, Tímea pedig komolyan vette, mert még azon a héten elkezdett járni egy női köredzésre is.

Kapcsolódó: Mi történik, ha csak egy héten egyszer tudunk sportolni?

– Először furcsán éreztem magam a teremben, ahol én voltam a legfiatalabb. Aztán szembesítettem magam az előítéleteimmel, és ma már azt gondolom, le a kalappal ezek előtt a nálam tíz-húsz-harminc évvel idősebb hölgyek előtt, amiért ebben az életkorban is sokat tesznek a fittségükért. Én is szeretnék ilyen aktív maradni.

„Ez így nem mehet tovább!”

Marczula István, akinek ma az edzői munka a hobbija, nyolcadikos korában kilencven kilót nyomott. Hamarosan elkezdte zavarni a dolog, és akkor kipróbálta a jógát. Nem fogyott le tőle, de sokkal lazább, ügyesebb lett, és rákapott a mozgás ízére. Mivel egy hirdetésben mozgásszínházba kerestek fiatalokat, jelentkezett. Már épp ki akart fordulni a sok szép testű fiatallal teli szobából, amikor egy edző visszahívta. Ott különféle elemekből – mint a dzsesszbalett, az akrobatika vagy a pantomim – raktak össze koreográfiákat. István heti háromszor-négyszer járt edzésre, és négy év alatt átformálódott a teste. Aztán dolgozni kezdett, elkapta a gépszíj, főleg amikor felsővezető lett, és a mozgás kiszorult az életéből. Még nem volt negyven, és százhúsz kilót nyomott. Amikor kimondta, hogy ez így nem mehet tovább, elkezdett lejárni egy férfi edző tornaóráira. Sikerült is lefogynia, amihez már életmódváltás is kellett. Azóta is rengeteget olvas a témában, egyre élesebben látja a gazdaság, a táplálkozás és az életmód összefüggéseit.

Kapcsolósó: Napi 5-10 perc edzés és jobban áll a farmer!

– 2020 decemberében történt velem egy csúnya baleset – idézi fel. – Egy korlátot akartam átugrani, de rosszul sikerült a mozdulat, és egy kivételével az összes térdszalagom elszakadt. Számtalan műtét és különféle gyógytornák következtek, a fájdalom azonban nem szűnt meg, és a korábbi mozgásterjedelemnek még a közelébe sem jutottam.

Akkor elkezdtem ismét lejárni a régi tornaterembe, ahol csak úgy, magamnak tornáztam. Nagyon-nagyon lassan haladtam, alig fejlődtem, de hónapokon át figyeltem magam, hogy melyik mozdulatot bírom megcsinálni, mi javít, mi árt. És egyszer csak egy másik srác is odaállt mellém, aki szintén térdproblémával küzdött. Rohamosan fejlődött, és rendbe jött a térde, ahogyan az enyém is, bár még ma sem tökéletes.

Amikor már hárman mondták, hogy lejárnának hozzá tornázni, István úgy döntött, belevág az edzősködésbe, bár korábban még soha nem csinált ilyesmit. Eleinte főleg középkorú férfiak jártak hozzá, ma már nők is. Tornája, amelynek a power mobility nevet adta, többféle irányzatból inspirálódik.

Nála nincs két ugyanolyan edzés. Aki igényli, annak életmódtanácsokat is ad. Mint mondja, az edzéseknek egyrészt az szab határt, hogy ő maga ötvenhét évesen mennyit bír egy héten, másrészt az a magával szemben támasztott követelmény, hogy mindenkire oda tudjon figyelni. Így egyszerre legfeljebb tizenkét embert fogad. 

Idősebbek is elkezdhetik

Júlia, aki főorvos egy vidéki nagyvárosban, ötvenévesen kezdett kungfuzni, aminek immár huszonegy éve. Mint meséli, korábban sok mindent kipróbált a hastánctól kezdve a női tornáig, de a Bruce Lee- és Jackie Chan-filmeket nézve bekattant egy érzés: ezt ő is szeretné kipróbálni. A kungfunak az általa művelt ágát egy kínai apáca fejlesztette ki több mint háromszáz évvel ezelőtt.

– Tizenkét tanulói fokozat van, ezt követi tizenkét mesterfokozat. Én az első mesterfokozatig jutottam, és innen nem is kívánok feljebb lépni. Úgy tudom, Magyarországon én vagyok a legidősebb nő ebben a harcművészeti ágban. Heti két edzésre járok, amit éppen egykori iskolám tornatermében tartanak: különös érzés visszatérni oda, olyan, mintha semmi nem változott volna az évtizedek alatt.

Havi két alkalommal a haladóknak tartott edzésen is részt veszek egy közeli városban, évente háromszor pedig többnapos szemináriumokon tanulunk a legnagyobb mesterektől. A földre vitellel járó gyakorlatokat természetesen óvatosan végzem, de egyébként mindent csinálok, amit a többiek is.

Júlia azt mondja, az edzéseknek hála elég jól bírja a terhelést, amire szüksége is van, mert nyugdíjasként jelenleg is dolgozik. Úgy érzi, a fiatalabbak tisztelik őt, de az érzés kölcsönös: ő is tisztel mindenkit, aki foglalkozik magával, és ezáltal jó hatással van a környezetére.

Illusztráció: Getty Images