Dél van. A kávézóban senki, amíg várok, Laci regényét olvasom. Stílszerűen meditatív csend vesz körül. Egyszer csak felbukkan a kanyarban, elégedetten nyugtázom, hogy mosoly játszik az arcán.
Minek örülsz ennyire?
Annak, hogy az előbb felvételiztettem az egyetemen dalköltő szakon, és a jelentkezők végre jó színvonalú szövegekkel, saját dalokkal rukkoltak elő. Többségükben olyan szakokról érkeztek, ahol valóban irodalommal és szövegekkel foglalkoznak, ami azt jelenti, hogy kezd kikristályosodni, mi is ez az egész. Hogy értsd: ez egy másoddiplomás képzés, tavaly indítottuk, de az első évben még mindenfelől jöttek a diákok, érződött, hogy nem egészen világos számukra, mit is fognak itt tanulni.
Az én fejemben az alapításkor az volt, hogy végre kettéválasszuk a zenei szórakoztatóipar termékeit a szépirodalmi igényű daloktól, amilyeneket például Cseh Tamás és Bereményi Géza írt, vagy akár amit én is csinálok.
De nem szeretnék neveket sorolni, a lényeg az, hogy itt a zene és a szöveg együtt képvisel valamit, belülről, művészi ihletésből születik, és minden esetben gondolatokat közvetít, nevezhetjük zenével alátámasztott irodalomnak is, míg egy tömegszórakoztatásra szánt dal esetében ez nem így van. Most úgy érzem, végre megértették, mit szeretnék.
Te mikor írtad az első dalt?
Tíz-tizenkét éves lehettem, ma is megvan, mert egy énekóra után Lajos bácsival a Köbölkút utcai általános iskolában felvettük kazettára. Valami olyasmit énekelek, hogy „lány a hosszú napsütésben…” Utána még vagy tíz hasonló dalt felvettem, és pár évvel ezelőtt megtaláltam a kazettát.
Lehet a dalszerzést egyáltalán tanulni?
Igen. Hiszen a dalszerzés is csak egy eszköz, amivel magamat meg a világhoz fűződő viszonyomat ki tudom fejezni. De ez mindkét irányban igaz, hiszen amikor dalokat írok, az segít kapcsolatba kerülni önmagammal, tisztázni a kapcsolatomat az élettel. Van, aki ezt a fafaragáson vagy a képzőművészeten keresztül teszi, de a tanulási folyamat elkerülhetetlen. Én csak kinyitom magam a diákok előtt, és megmutatom, min megyek keresztül dalírás közben.
Mi születik meg először, a zene vagy a szöveg?
Először a gondolat, vagy csak egy érzés. Azután kezdem magamban keresgélni, akarok-e most ezzel kapcsolatban valami fontosat kibontani, valóban ott motoszkál-e bennem a szándék. Olyan soha nincs, hogy csak úgy írok egy dalt, mert éppen unatkozom. Először mindig hangulatokat keresek. Ez a könyvírásnál is így van, az Anyám tenyere című regényemnél is előbb az atmoszféra teremtődött meg.
Eszembe jutott az a gyerekkori pillanat, az érzés, ami akkor lepett meg, amikor álltam a rét szélén, egy körtefa és a falu között félúton, fölnéztem az égre, egyszer csak felröppent egy vércse… Nagyon erős pillanat lehetett, mert a mai napig emlékszem rá.
Aztán hirtelen egyetemessé tágult az a pillanat, és én megértettem, hogy része vagyok valami nagy egésznek, az univerzumnak.
Azóta is meglepnek néha ilyen megvilágosodott pillanatok, és annyira bevésődnek, hogy elő tudom hívni őket. Lehet, hogy nem vércse meg körtefa lesz bennük, de a pillanat erős atmoszféráját újra megélem.
Jó neked. Ezek engem felnőve már elkerülnek.
Szerintem csak időt kell hagyni magadnak, hogy újra vissza tudj menni azokba a filozófiai mélységekbe. Nekem a zene szokta előhozni ezt az állapotot, ha például egy koncert után autózom haza. Nem félek sírni sem. De az erdőben járva is szoktak lenni megvilágosodott pillanataim, amikor valahogy minden úgy összeáll.
Kíváncsian várom mindig, mit ad így a Jóisten. Mert ilyenkor egyszerre megérzed mindenkinek a fájdalmát és mindenkinek a boldogságát. A sajátodat is, bár én sokkal inkább gondolok ilyenkor a felnőtt gyerekeim küzdelmeire, hogy mi mindenen mennek keresztül, amitől én nem tudom őket megvédeni. Fáj, közben meg örülök is, hiszen ez az élet rendje.
„Az erdőben járva is szoktak lenni megvilágosodott pillanataim, amikor valahogy minden úgy összeáll”
Az első házasságodból született gyerekeidről beszélsz?
Igen. Egy fiam van, meg egy lányom. A második házasságomból pedig egy örökbe fogadott fiam, Roland. Ő tízéves.
Nyilván nehéz batyut cipel. Gyógyítja a természet, az állatok? Hiszen egy tanyán éltek a Pilisben.
Abszolút. A lovaglást ugyan most mellőzi, pedig kiskorában csak úgy szőrén órákig lovagoltam vele az erdőben, de az állatokat nagyon szereti. Végtelenül ragaszkodó gyerek. Mostanában kezdi birtokba venni a kerítésen túli világot, például már lemerészkedik az erdőn át a patakhoz.
A születésnapjára építettem neki egy kis kötélpályát, amin át tud csúszni a patak egyik partjáról a másikra. Nagyon élvezi. Igyekszem többet vele lenni, mint a nagyokkal annak idején.
Te Budapesten születtél, igaz?
Igen. A szüleim költöztek fel a fővárosba fiatalon Újhartyánból. De minden hétvégén visszajártak, soha nem tudtak igazán elszakadni a falutól. Valójában én sem. Gyerekkoromban minden nyarat a nagyszüleimnél töltöttem, az évzáró után levittek, pont cseresznyeszezon volt, felmásztam a cseresznyefára, és három hónapig le se jöttem onnan.
Mint a Kistehén a dalban? Ezek szerint neked ez az ars poeticád. Lógatom a lábam, és szemlélődöm.
Pontosan. Alig várom, hogy egy munkafolyamatnak vége legyen, koncertnek, dal- vagy regényírásnak, bárminek, mert hiába élvezem, folyton arra vágyom, hogy végre semmit ne kelljen csinálni. Még gyerekkoromból emlékszem rá, milyen jó érzés, hogy csak úgy szabadon lebegek a semmiben. Azóta is ezt keresem. Sajnos soha nem jön el, mert magamnak generálom a munkát. Boldogan vágok bele az új projektbe, de a legboldogabb pillanat mégis az, amikor vége lesz.
Első regényedet, az Öreg Bandát is érezhetően örömmel írtad. Sváb felmenőidet örökítetted meg, ahogy a paraszti munka mellett mindig jelen volt az életükben a zene. Az Öreg Banda tagjának tekinted magad?
Bizonyos tekintetben igen. Amikor a Szájbergyerek című dalomat játszottuk, mindig azt éreztem, igen, ez egy lakodalmas, de az én felmenőim igenis így mulattak, nekem is benne van a véremben, számomra ez nem csupán egy giccskategóriába tartozó, mulatós zene. Talán ezt érezték meg az emberek.
Taníttattak gyerekként zenére?
Folyton rugdaltak, hogy trombitáljak, de én akkor még nem értettem, miért kéne. Aztán beírattak a zeneiskolába hegedűre, mert a nővérem is ezen a hangszeren tanult. Két éven keresztül nyekeregtem, és közben szenvedtem. Képzeld el, amikor egy ötven négyzetméteres lakásban egyszerre két gyerek nyekereg, bár a nővérem hamar bekerült a konziba.
Én azonban lusta voltam, hiába volt jó hallásom.
A hallásunkat részben apámtól, részben édesanyámtól örököltük, aki operaénekes szeretett volna lenni, de Újhartyánban esélye sem volt továbbtanulni. Viszont járt színjátszó körbe, ő volt a falu dívája, minket is körbelengett a nimbusza. Visszatérve a hegedűre, végül nagy megkönnyebbülésemre eltanácsoltak a zeneiskolából. A gitárt már magam intéztem, megtanultam az akkordokat, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy akkor jelentek meg a külföldi pop-rock zenei albumok.
Még ha annak idején zongorára írattak volna be! De hát nem volt otthon hangszer, csak akkor lett, amikor a nővérem már komolyan zenélt. Hallás után bármit el tudtam rajta játszani, egyszer egy Korál-számot pötyögtem le: „Amikor vége az utolsó dalnak is…” Apám meglepődve sietett át a szobába: „Ezt te játszottad?” De még sokáig nem tudtam eldönteni, mit szeretnék, tizennyolc évesen még festeni akartam.
Ugyanakkor matematikából és fizikából voltak a legjobb jegyeim, és ebből apám, aki kutatómérnök volt, arra következtetett, hogy nekem is mérnöknek kell lennem. Különben is, legyen a kezemben egy tisztességes foglalkozás! Ötvenéves koromig én is ezt gondoltam egyébként, amikor 2002 körül vidékre költöztünk, elvégeztem az Állatorvostudományi Egyetemet, mert lovakat akartam tartani. Most már nem így gondolom… De hát hogyan is érthették volna a szüleim, hogy abban a kisfiúban, aki voltam, egy alkotó ember rejlik?
A zenélést meg a zenekarokat értem. De a film hogy jött az életedbe?
Amikor befejeztem a műszaki egyetemet, a Varga animációs filmstúdióban helyezkedtem el mint gyártásvezető. Pillanatok alatt beleszerettem a filmkészítésbe, hiszen a vizualitásom, a zenei érzékem és a technika iránti vonzódásom egyszerre elégült ki. A rövidfilmjeimmel hamarosan díjakat nyertem, miközben egyre sikeresebbek lettek a dalaim is.
A Kistehén is eredetileg egy rövidfilm volt, Igor Lazinnal készítettük mozifilmek elé. Emlékszem, amikor a dal a Sziget Fesztivál himnusza lett, és az EMI lemezkiadó megkeresett, hogy írjak még számokat, szeretnének egy Kistehén- albumot, ültem a tárgyalóasztalnál, és azt magyaráztam, hogy én valójában filmezni szeretnék.
„Boldogan vágok bele az új projektbe, de a legboldogabb pillanat mégis az, amikor vége lesz”
Nem vetted észre, mi az utad?
