Kevéssel azután került sor az ünnepi pillanatra, hogy hazatértem Párizsból. Boldogult ifjúkorom talán legszebb hónapjait töltöttem ott, nyomorgós ösztöndíjon. Titkos tervvel: hátha kinn felejthetném magamat örökre. 1978-ban történt, vasfüggöny, kádár-aczél, satöbbi. Nem sikerült a disszidálás, több okból. De Franciaország örökre belém égett. Afféle második hazámként.
Ahogyan puhult az itthoni diktatúra, egyre többször juthattam ki „nyugatra”, ha tehettem, mindig Lutéciába (Párizs ősi neve) tértem vissza. A város címerén vitorlás hajó, alatta a latin jelszó: Fluctuat nec mergitur, azaz hánykolódik, de nem süllyed el. Ők franciásan ejtik, röhejesen hangzik.
A hozzám hasonlók számára a legfontosabb körzet a Quartier Latin, vagyis az egyetemi negyed, a bal part.
Annak idején szert tettem néhány fontos ismerősre és barátra. Köztük egy apapótlékra. Antoine Fleischl tizenhét évesen menekült el Magyarországról. Eleinte nem is sejtettem, hogy innen származik, kinti honfitársaim beszédén azonnal meghallottam a nyelvünk drabálisabb lejtését. Ő azonban annyira csodálatosan megtanult franciául, hogy nem gyanakodtam. Mígnem egyszer szóba került a szülővárosa. Kis-kun-ha-las, mondta szótagolva.
Kapcsolódó: Párizsban olcsón – költséghatékony tippek megfontolt utazóknak
Eleinte Orsay-ben lakott, azután a rue Pierre Nicole-ban, közel a Closerie des lilas nevű kávéház-étteremhez, amit Hemingway többször emleget a Vándorünnepben. Antoine otthonával azonos épületben van az Hôtel Pierre Nicole. Legalább húsz éve laktam ott szűk két hétig, őmiatta. A kis szálloda pöttöm foyer-jában a falon két fekete-fehér arckép lógott. Gabriel García Márquez és Mario Vargas Llosa. Alattuk ugyanolyan keretben az anekdota, miszerint laktak itt fiatalon, huzamosabban, bár nem ugyanakkor.
Párizs, a fény és a szerelem városa. És az irodalomé (Fotó: Getty Images)
Akkoriban a hosszabb időszakra beköltöző vendégeket, ha fizetési nehézségeik voltak, fölküldték a hetedik emeletre, a legvacakabb szobákba, inkább fülkékbe, ha volt üres, ezekben a személyzet élt.
Történt, hogy már GGM Nobel-díja után a két nagy író elment megnézni hajdani szálláshelyét.
Mit tesz isten, még ugyanaz a madame fogadta őket a recepción. Kivonult az egész francia sajtó, zümmögtek a kamerák, kattogtak a fényképezőgépek. Kérdi GGM a nénit: „Asszonyom, megismer?” Ő sajnálkozva rázza a fejét.
