Most is emlékszem, 2018 nyara volt, amikor egy világ nézte lélegzet-visszafojtva a kardszárnyú delfin anya gyászúszását, amely tizenhét napon és ezerhatszáz kilométeren át tartott. A szeretet és a szomorúság szívfacsaró vándorlása volt az, ahogy a Tahlequah nevű orka magával hurcolta halott borját. Hasonlónak ugyan a tengerbiológusok már voltak szemtanúi korábban is, de ez a hosszú ideig tartó megemlékezés még a legtöbbet tapasztalt szakértőket is megrendítette. 

A tudósok szerint a gyászolás gyakori az emlősök, például a bálnák, a delfinek, az elefántok és a szarvasok körében. Tahlequah viselkedése tökéletesen bebizonyította, hogy az orkák nagy és összetett agyuknak köszönhetően képesek a mély érzésekre, és hogy az anyák és borjaik közötti kötelékek rendkívül erősek.

Bálnák nyomában: Kaland Mexikó partjainál

Titkon bíztam benne, hogy két hónapra nyúló mexikói utazásom során orkákat is látni fogok a természetes közegükben. Éppen az ország déli államának, Oaxacának az öblében megbújó apró halászfalu, Puerto Angelito partjainál ültem harmadmagammal, a Csendes-­óceánt bámulva, amikor az égen máglyát gyújtott a lassan felkelő nap. 

A mélytengeri halászok második csoportja éppen indulni készült, amikor egy motoros hajó futott be a pálmafákkal borított öbölbe. Kapitánya és segédje már messziről izgatottan integetett, de időbe telt, míg megértettem, mit kiáltoznak: „Ballena, ballena!” „Bálnák?” – néztünk össze a napfelkeltére várókkal, majd szinte egyszerre rohantunk a visszatérő halászok felé, abban reménykedve, hogy bevisznek minket hajójukon oda, ahol az állatokat látták.

Kisebbfajta alkudozás után aztán fejenként ötezer forintnyi pesóért vállalták is a fuvart. Állítólag egy fiatal anyaállat és a borja bukkant fel a parttól tíz kilométerre az óceánon. Motorcsónakunk hét utasával sebesen szelte a vizet, s bár útközben hatalmas teknősök úsztak a felszínen, épp csak lassítottunk, hogy egy pillantást vessünk rájuk. Nem volt vesztegetni való időnk.

Kapcsolódó: Szuperhősök az óceánban – a bálnák saját borjaik mellett más állatokat is védelmeznek

Húsz perc alatt beértünk a halászok által megjelölt területre, a kapitány, Pedro állította, hogy ha szerencsénk van, a hosszúszárnyú bálnák még nem jutottak messzire, itt lesznek valahol a közelben. Leállítottuk a motort, és némán várakoztunk a ringatózó vízen. 

Szerzőnk a kíváncsi delfinraj társaságában

Hosszúszárnyú bálnák: Az óceán vándorai

Pedro a kezével árnyékot vetett az arca elé, és némán figyelte a sötét­lilába forduló vizet. A szemét megedzették a tengeren töltött esztendők, ahogy mondta, három nappal korábban megérzi a vihar közeledtét a fájó zsigereiben. A tenger állatait is érzékelte, így hittem neki, amikor kijelentette, orkákat aznap nemigen látunk, de ha rajta múlik, bálnákat igen.

Átlátszó, tenyérnyi medúzák lebegtek a hajó mellett, testüket sárgára festette a nap megszűrt fénye. Aztán hirtelen mély mordulást hallottam, a hang végigfutott a vízen, majd egy másik dallam gurgulázva felelt. „

Ott vannak!” – kiáltotta kapitányunk.

A hajó elejére léptem: egy hatalmas, magányos vízsugár szökött fel velem szemben az égbe, amit egy újabb követett, majd a távolban két nagy, fekete tömeg bukkant fel lomhán.

A hosszúszárnyú bálnák az óceá­nok leglenyűgözőbb vándorai közé tartoznak. Ezek az akár tizenhat méteresre is megnövő tengeri emlősök évente több ezer kilométert tesznek meg, hogy a hideg, táplálékban gazdag sarkvidéki vizekből melegebb, trópusi térségekbe ússzanak.

Mexikó vizeiben harminchét cetfaj fordul elő, köztük a hosszúszárnyú bálna is

A nyári hónapokban az Antarktisz vagy az Északi-sark körüli vizekben táplálkoznak, hogy aztán ősszel és télen akár nyolc-tíz ezer kilométert haladva elérjék a meleg, sekély szaporodóhelyeket, például Mexikó,­ Hawaii, Madagaszkár vagy épp Tonga környékét. Ez a vándorlás az egyik leghosszabb, amire emlős képes a bolygón. Az út során a bálnák általában nem táplálkoznak, a nyáron felhalmozott zsírtartalékaikból élnek, miközben a nőstények vemhesek, vagy ahogy most is, a borjaikkal úsznak a trópusi vizek védettebb vidékén. 

Az anyabálna épp merülni készült, farkát egyenesen fellökte a levegőbe, egy pillanatig remegve kitartotta, majd hangosat csapva vele a felszínre, eltűnt a kicsinyével a szemünk elől. 

Delfinek tánca: felejthetetlen találkozás

Pedro újraindította a motort, és a megérzéseiben bízva követni kezdtük a bálnák útvonalát, ám néhány ezüsthasú halat leszámítva semmit nem találtunk, úgy tűnt, eredménytelen a kutatásunk. Már fordultunk volna vissza a szárazföld felé, amikor

valami furcsa jelenség tűnt fel a láthatáron. Először a fekete, mozgó háromszögeket vettem észre.

Csak akkor ismertem fel, amikor közelebb értünk, hogy amerre a szem ellát, sötétszürke uszonyok keveredtek a fodrozódó vízzel, majd a levegőben pördülő, vidáman sípoló, viháncoló delfineket is megpillantottam. Egy átvonulóban lévő delfinrajba futottunk bele. Hárman követték szorosan a csónakunkat, és akkorákat csobbantak ki-be ugrándozva a vízből, hogy pillanatok alatt csuromvizesek lettünk.

Kinyújtottam a kezemet, s bár a búváretikett szerint semmit nem szabad megfogni az óceá­nokban és a tengerekben, abban bíztam, hogy a delfinek maguktól hozzám érnek. Egyikük azonnal észrevett, és mintha kitett karom akadályrúd lett volna, átperdült alatta, fejével finoman megütve a tenyeremet. 

Delfinek (Fotó: Getty Images)

„Ugorjatok be hozzájuk a vízbe!” – biztatott Pedro, és leállította a motort. Útitársaimra néztem, de senki nem lelkesedett az ötletért. Egy pillanatig magam is haboztam, és megpróbáltam nem gondolni a mélységre, meg arra a tizenhárom méteresre is megnövő óriás tintahalra, amit a japán búvárok kaptak nemrég lencsevégre, végül magamhoz vettem az úszószemüveget, és egyik lábammal felléptem a hajó peremére.

Együtt úszni a delfinekkel

A delfinek még mindig szorosan a csónak mellett úsztak, így hát nagy levegőt vettem, és fejest ugrottam a vízbe. Erőteljes karcsapásokkal elindultam az egyik csapat felé. A szél felkorbácsolta az óceánt, fehér tajtékkal csíkozva a felszínét. A delfinek játékosan az arcomba csapták a vizet, örömömben könny szökött a szemembe, abban a pillanatban annyira szíven ütött az, hogy élek. Hangosan nevettem, jó időbe telt, mire meghallottam Pedro hangját, aki azt kiabálta, hogy vegyem fel az úszószemüveget, és bukjak le a mélybe.

Fogalmam sem volt, mi várhat odalenn, de alámerültem. 

Először csak a sípoló hangokat hallottam, majd amikor kinyitottam a szememet, és lenéztem a kristálytiszta vízbe, láttam, hogy legalább harminc delfin úszik körülöttem. Némelyik a hátára fordult, hogy szemügyre vegyen, mások szinkronban mozogva folytatták útjukat. Az átlátszó planktonok is megjelentek, éreztem őket az ujjaim­ között, ahogy a karmunkát végeztem.

Puerto Angelito kis öblével és nyugodt vizével várja az ökoturizmus szerelmeseit

Már jó fél órája tapostam a hullámokat társaimról teljesen megfeledkezve, amikor kapitányunk intett, hogy indulnunk kell. Bár órákig maradtam volna még, visszaúsztam a csónakhoz, hogy Pedro és segédje beemeljen a fedélzetre.

A szám lilára fagyott a hűvös szélben, ujjbegyeimen pedig úgy kiráncosodott a bőr, mint az aszalt szilva. Behunytam a szemem, csípte a víz meg a boldogság, és amikor a kunyhóban ránk borult a csillagos ég, még napokkal később is azt álmodtam, hogy delfinekkel búvárkodom.

Csapatban az erő

Pedrótól azt is megtanultam, hogy a delfinek rendkívül összetett társas struktúrákban élnek: a kisebb, stabil családi csoportok időnként – táplálkozás, párzás vagy vándorlás közben – nagyobb csapatokba rendeződnek. A néha akár több ezer fős csapat együtt mozog, kommunikál és vadászik, gyakran tonhalra, szardíniára vagy makrélára.

Hanghullámokat bocsátanak ki, amelyek visszaverődéséből érzékelik a zsákmányt és a környezetüket. Vándorlási útvonalaik nem mindig kiszámíthatók, de évszakosan követik a táplálékforrásokat. A Mexikói-öbölben vagy a Kaliforniai-félsziget partjainál gyakran észlelik őket, különösen a tél végén és tavasz elején, amikor a víz hőmérséklete és planktonszintje ideálisabbá válik a halrajok szaporodásához.

Fotó: Getty Images, a szerző sajátjai