A huszonkét éves Susan Pease Gadoua imádta a vőlegényét, és friss diplomásként határozott tervekkel rendelkezett: összeházasodnak, házat vesznek, és jöhetnek a gyerekek. Ám amikor a gyönyörű, földig érő menyasszonyi ruhája, amelyet még az anyja és a nagyanyja viselt, már a szekrényében lógott, az Esküvői etikett című könyv pedig az éjjeliszekrényén hevert, Susannek kétségei támadtak.

A szülei akkoriban, éppen a huszonnyolcadik házassági évfordulójukon váltak el. Azt látta tőlük, hogy a házasság nem tündérmese, hanem életfogytig tartó ítélet, amit el kell tűrni. Miközben a meghívókat tervezgette, Susan elbizonytalanodott, hogy készen áll-e a házasságára. Felbontotta az eljegyzést.

A húszéves Vicki Larson nem táncolt vissza az esküvőtől, viszont ahogy kimondta az igent, elájult. „Jól vagy?” – kérdezgették a barátai, amikor magához tért. Vicki úgy gondolta, jól van, annak ellenére, hogy félbehagyta a főiskolát, és követte Coloradóba a szerelmét, akivel meg se beszélték, akarnak-e gyereket, ahogy azt sem, miből élnek majd. Három évvel később elváltak.

Még mindig minden a hibáztatásról szól 

Susan Pease Gadoua ma, évtizedekkel később pár­terapeutaként dolgozik, Vicki Larson újságíró. The New „I Do” – Reshaping Marriage for Skeptics, Realists, and Rebels (az új igen – a házasság újragondolása romantikusoknak, realistáknak és lázadóknak) című, közös könyvüket a saját történetükkel indítják. „Mindkettőnket az vezérelt, amit a család és a társadalom elvárt tőlünk” – írják.

Susan Pease Gadoua a kliensein azt látja, szégyellik magukat, ha nem illettek bele a házasság keretei közé. „Válás után az emberek szívesen mutogatnak a párjukra, hogy mit rontottak el, vagy azzal vádolják őket, hogy biztosan nem dolgoztak elég keményen a kapcsolatukért, csak a saját boldogságukra koncentráltak, önzők vagy lusták voltak.

Még mindig minden a hibáztatásról és a személyes kudarcról szól ahelyett, hogy magát a házasság intézményét vizsgálnánk meg, és azt kérdeznénk: miért végződik szinte minden második házasság válással? – vetik fel a szerzők. – Pedig a legtöbb pár abban a hitben köt házasságot, hogy ők majd jobbak, ügyesebbek, összehangoltabbak lesznek, mint mások.

De amíg ugyanabba a modellbe, a hagyományos házasságba lépnek be, a legjobb szándékkal is ugyanúgy végzik, mint a többiek.

Ezzel párhuzamosan viszont egyre több gyerek születik házasságon kívül, egyre több pár mond le arról, hogy hivatalosan is összekösse az életét. Eljött az idő, hogy a nagyszü­leink és a szüleink mintái helyett a rendszert a saját igényeinkhez igazítsuk. A házasság, ahogy eddig ismertük, haldoklik.”

A legtöbb pár abban a hitben köt házasságot, hogy ők majd jobbak lesznek, mint mások (Fotó: Canva)

A házasság ezer arca

Az ötvenes évek előtt az emberek még keveset tudtak arról, mások hogyan élnek. A televízióval viszont megjelentek azok a sorozatok és reklámok, amelyek a „normális” családokat idealizálva mutatták be, sikeres, kenyérkereső apával, mosolygó háziasszonnyal, bájos, szófogadó gyerekkel. Ám ahogy a nők a tanulás és a munka terén egyre több lehetőséghez jutottak, valamint elterjedt a fogamzásgátlás is, a boldog házasság homlokzata repedezni kezdett.

A válások aránya néhány évtized alatt megduplázódott. A folyamatot már az sem állította meg, hogy a Newsweek magazin címlapsztoriban hirdette, hogy a negyvenévesen még egyedülálló nők nagyobb eséllyel esnek áldozatul egy terroristának, mint hogy férjet találjanak.

Mindeközben egyre magasabbra kerül a léc, hogy a házastársnak milyen igényeket kell kielégítenie.

A feleségtől vagy a férjtől elvárják, hogy lelki társ, szerető, barát, szülőtárs, romantikus, intellektuá­lis és pénzügyi partner legyen.

De ez a kísérlet – Susan Pease­ Gadoua és Vicki­ Larson szerint – bukásra van ítélve.­ ­„Pedig ha visszatekintünk más korszakokra, más népekre, a házasságnak még számtalan más formája létezett és létezik. Az egyik új-guineai törzsnél például a párok külön alszanak.

Kínában él olyan közösség, ahol a család egyetlen célja a gyerek, miután a baba megfogant, a szülők elköszönnek, a gyereket az anya és a nő testvérei nevelik. De az együttélésnek a mozaikcsaládoktól a nyitott házasságokig már a nyugati kultúrában is ezerféle formája ismert. Ráadá­sul mindenkit más hajt.

Egy főiskolás lány nem azért megy bele a házasságba, mint például egy hatvanas, elvált férfi, vagy egy anyagi gondokkal küszködő, háromgyerekes anya – jelentik ki. – Úgy véljük, itt az ideje, hogy kreatívabban bánjunk a házasság fogalmával, és az intézményt jogilag úgy hajlítsuk meg, hogy a valósághoz igazíthassuk.”

Variációk házasságra

A szerzők ötlete, hogy a párok csak rövidebb időre, öt-tíz évre – tehát egy-egy életszakaszra – házasodjanak össze, és szerződésben rögzítsenek mindent a közös életükről. Aztán ha lejár az idő, majd eldöntik, együtt folytatják-e az útjukat. Ha igen, jöhet a következő szerződés. Szerintük ez amellett, hogy a párt felmenti az alól, hogy indokolatlanul hosszú ideig maradjanak egy boldogtalan kapcsolatban, megóvhatja őket attól is, hogy elkényelmesedjenek, és figyelmen kívül hagyják a társuk igényeit.

Nem értenek egyet azokkal a szkeptikusokkal, akik a modellt feleslegesnek tartják, hiszen a sima együttélésből is bármikor ki lehet szállni. Azzal érvelnek, hogy bár az élettársi kapcsolat hasonlít a házassághoz, két különböző minőségről van szó. A házaspárokat a család, a társadalom és a jog is komolyabban veszi.

A 21. század házassága már rég nem egységes intézmény: sokféle forma és élethelyzet fér bele. Vannak párok, akik barátként, társakként élnek együtt, romantika helyett inkább közös érdeklődési körre, hobbira és egymás kölcsönös támogatására építve. Gyakori az is, hogy a kapcsolat középpontjába a gyerekek kerülnek, és a pár a család egysége érdekében marad együtt, gyakran csak addig, amíg a gyerekek felnőnek, kirepülnek.

Léteznek biztonsági megfontolásból fenntartott házasságok is, ahol az anyagi háttér vagy a stabilitás fontosabb, mint az érzelem.

Egyre többek választása, hogy házasságban, ám külön lakásban élnek, és rendszeresen randevúznak, amely lehetőséget ad az egyéni tér megtartására. És akadnak olyanok is, akik nyitott kapcsolatban élnek, tudatosan tágítva a hagyományos kereteket. A mai házasságok sokszínűek, sokkal inkább a párok igényeihez szabhatók, mint eddig bármikor a történelem folyamán.

Régi idők házasságaiban elképzelhetetlen volt, hogy a pár ne egy fedél alatt éljen

Nem tesz jót az érzelmi biztonságnak 

Azt, hogy a párkapcsolatokon belül több állomás követi egymást, Geist Klára szakpszichológus és párterapeuta is megerősíti.

– A kapcsolatok ciklusokra bomlanak, erre épül az a jelenség, amit életszakasz-partnerségnek hívunk. Külön életszakasz például a fiatalkor, amikor a pár még csak együtt járogat, vagy akár az elköteleződés fázisa, majd a gyerekvállalás. De különbséget teszünk például a kisgyerekes, illetve a kamaszokat nevelő párok között is, mert addigra már elfárad a párkapcsolat, ráadásul a szülők akkor érnek az életközéphez. Nyilván külön életszakasz az üres fészek ideje, amikor a gyerekek már kirepültek – mondja a Nők Lapjának.

– Míg a kapcsolat kezdetén a vonzalom, illetve a másik személyiségének az érdekessége nagyon sokat számít, a következő életszakaszban ez már nem biztos, hogy elég.

Mert lecseng a szenvedély, és fontosabb lehet, hogy valaki mennyire lelkiismeretes, jó-e a stressztűrése, és hogy egyáltalán mik a tervei. Gyereket szeretne? A világ másik felére költözne? Három-négy év után már sokat számít a jövőkép, és ebben nem minden kapcsolat állja ki az idő próbáját, nem mindig sikerül a „közös mi” felé tervezni.

De arra is akad példa, hogy a párok szépen végigmennek együtt a gyerekek cseperedéséig, és negyvenöt, ötvenéves korukra jutnak el odáig, hogy már mások az igényeik, mert egyéni, személyes fejlődésük más-más irányt vett.

Azzal, hogy házasság előtt érdemes minden fontosabb részletet tisztázni, Geist Klára egyetért.

– A néma forgatókönyvek a legrosszabbak. Amikor nincs arról szó, hogy ki mit szeretne. Ehhez nem kell a világ legtudatosabb emberének lenni, és sokan szeretik is a spontaneitást, de annyi önismerettel mindenki rendelkezik, hogy például vágyik-e gyermekre, vagy hogy az elköteleződés helyett inkább a mának élne – folytatja a szakember.

– Mindenki hoz valamit otthonról. Amikor például két fiatal összeköltözik úgy, hogy az egyiknek a szülei szimmetrikus kapcsolatban voltak, ám a partner gyerekként azt látta, hogy a bevásárlás csak a nő dolga, és minden férfinek barkácsgurunak kell lennie, az súrlódásokhoz vezethet. Ezért meg kell tanulnunk az igényeinket szóvá tenni.

Gadoua és Larson ötletével kapcsolatban Geist Klára a tudatosságot üdvözli, ám azt nem merné jó szívvel kijelenteni, hogy ez a házassági modell az emberi természettel is megegyezik.

Egyetlen kapcsolatra sincs garancia, és arra sincs biztosíték, hogy a másik egy életen át nem változik (Fotó: Canva)

– Egyetlen apánk és egyetlen anyánk van, a gyerekkori családból azt hozzuk, hogy keresnénk a kötődést. Nyilván egyetlen kapcsolatra sincs garancia, és arra sincs biztosíték, hogy a másik egy életen át nem változik. Ám az, hogy ha valakivel csak öt-hét évre tervezünk előre, ellentmond annak a vágyunknak, hogy akit szeretünk, nem cserélhető le, és hogy mi se örülnénk annak, ha lecserélnének minket.

Ez nem tesz jót az érzelmi biztonságnak – mondja. – Ráadásul az ötlet elfogadás helyett a szeretetet teljesítményhez köti. Persze, az az igény jogos, hogy mindenki igyekezzen a másiknak a legtöbbet nyújtani, és ne igénytelenedjen el a kapcsolatban. De ezekben az ötéves szerződésekben benne van az, amit sok ember megélt gyerekként, hogy nem a személyiségét szeretik, és ahelyett, hogy elfogadnák, annak arányában értékelik, ahogyan teljesít. Tehát a szeretet ára a teljesítmény.

Geist Klára szerint a legtöbb pszichológus egyetért abban, hogy a mai társadalom túlnőtte a régi modellt. De az emberi kapcsolatok nem zilálódhatnak szét a végtelenségig.

– Azok, akik tartós kapcsolatban élnek, ma már kezdenek ufókká válni, és könnyen rájuk sütik, hogy idealisták, meg biztosan rossz a házasságuk, csak megalkuvók és lusták, azért nem lépnek ki belőle. Így egyre inkább kikopik a hagyományos házasság, pedig a lelkünk mélyén vágynánk a felnőttkori, családi kötődésre.      

Házassági szerződés a 21. században

Gadoua és Larson közölnek egy fiktív mintaszerződést is, amelyben Rómeó, a harmincegy éves középiskolai tanár, illetve Júlia, a huszonnyolc éves marketingmenedzser állapodik meg. Mivel későbbre terveznek majd gyereket, a házasságukat csak két évre kötik, mert Júlia szeretne magának elég időt hagyni az esetleges meddőségi problémákhoz, vagy ahhoz, hogy új partnert találjon, ha a szerződésüket mégsem hosszabbítják meg.

A többoldalas – két tanúval hitelesített – nyilatkozat mindenre kitér.

Megegyeznek abban, hogy a közüzemi kiadásokon és a házimunkán egyenlően osztoznak, de a sminket vagy a borotválkozási kellékeket maguknak fizetik.

A lakás szűkössége miatt nem fogadnak vendéget, se barátot, se családtagot.

Ha nem hosszabbítják meg a házasságukat, a lefagyasztott petesejt száz százalékban Júlia tulajdonát képezi. Megállapodnak abban, hogy szexuálisan monogámok lesznek, kivéve, „ha valamelyikük tartós fogyatékosság miatt nem tud közösülni”. Írásba foglalják, hogy a karácsonyt Rómeó, a hálaadást Júlia családjánál töltik.

Ha lejár az idő, és a pár együtt marad, Gadoua és Larson azt tanácsolja, tárgyalják át az elmúlt időszakot és az előttük álló éveket. A folytatáshoz többféle modellt ajánlanak, attól függően, hogy a párt mi köti össze.

Illusztráció: stocksy