Dank Magdolna egyetemi tanár, belgyógyász, klinikai onkológus, klinikai farmakológus és palliatív orvos, a hazai és nemzetközi onkológiai szakma meghatározó alakja. Tartsanak velem, ismerjék meg ezt a különleges orvosnőt, akinek tudományos munkája, embersége példaértékű.

Mit jelent önnek a főigazgatóság?
Elsősorban felelősséget, hiszen ez az ország egyetlen komprehenzív – azaz minden területet felölelő – onkológiai centruma. Nálunk vannak a legújabb terápiák, itt születnek a legnehezebb döntések, itt a legsérülékenyebbek a betegek. Egy ilyen intézményt vezetni szakmai és morális felelősség, társadalmi kötelezettség.

Volt valamiféle hitvallása, amikor belépett az öreg falak közé?
Az, ami már évtizedek óta mottóm, hogy a gyógyítás hivatás, a vezetés kötelesség, az értelmiségi lét pedig felelősség. Vallom, a kimondott szavakért, a döntésekért, és azokért, akiket ez érint, a vezető felelősséggel tartozik. A tudással jól kell gazdálkodni, a tudás csendes erő. Segít kiállni az igazságért olyan helyzetben is, amikor mások meghátrálnak.

Ön soha nem emeli föl a hangját?
Dehogynem! De soha nem kiabálok a kollégáimmal. A hangnem mindig tisztességes.

Mi az az orvosi hozzáállás, amit nem visel el?
A rendezetlenség. És ez mindre vonatkozik. Akiben rend van, az megmutatkozik cselekedetben, munkában, hozzáállásban, környezetben. A rend nem ugyanazt jelenti az idősebb és a fiatalabb korosztályoknál, ezt figyelembe kell venni. 

Van elég orvosuk?
Vonzereje, jó imázsa van az intézetnek, nincs hiány. Nálunk rezidenstúljelentkezés volt.

Az átlagnál több szakvizsgája van. Hogyan választott?
Ez bonyolult. Belgyógyász akartam lenni, de az egyetem után ott nem kaptam munkát, így a Semmelweis Egyetem radiológiai klinikáján kezdtem, ami jó alapot adott. Ott tanultam meg a röntgen előhívását, azt, hogy egy felvétel mennyi mindent mesél az orvosnak. Aztán átmehettem a II. sz. Belgyógyászati Klinikára.

Az onkológiát egy véletlen fordulat hozta.

Amikor kezdtem, a sebészet, a sugárterápia volt a gyógymód, a gyógyszeres kezelés, kemoterápia gyerekcipőben járt. Jó látni, hogy a pályám alatt kivirágzott ez a terület, rengeteg a változás, és egyre jobbak a rákbetegek életkilátásai.

Van onkológus, aki több területen kiválóan működik?
Ma nincs polihisztor onkológus, az összes terület átláthatatlan, egy szűk szegmensét lehet jól művelni. A daganatos betegek kezelése csapatmunka, a társszakmáknak együtt kell működnie ahhoz, hogy ez a betegség krónikussá szelídüljön, hiszen a célzott, egyénre szabott terápiákkal nem ritka a hosszú túlélés, a jó életminőség. A fejlődés dinamikus.

Illusztráció: Getty Images

Aki hall az immunterápiáról, abban remény ébred.
Az immunterápia jelen formájában viszonylag új kezelési mód, de nem mindenkinél alkalmazható. Nem a daganatsejteket pusztítja el, hanem a szervezet immunsejtjeit­ állítja hadrendbe, hogy azok pusztítsák el a daganatot. Nehézség, hogy egyéni méltányossággal igényelhető, ami sok papírmunka és idő. Festéktermelő sejtekből kiinduló daganatoknál, bizonyos tüdő-, fej-, nyak-, vese- és nőgyógyászati rákoknál, a tripla negatív emlőráknál hatásos. Az immunterápia az ország egész területén elérhető.

Gondolom, az onkológia fejlődése az oktatásra is hatással van. Önnek mit ad az utánpótlás képzése?
Tanítani számomra a legszebb küldetés. Az egyetem az én hitvallásom szerint nem csupán tudást, szemléletet is továbbörökít, tanít gondolkodni, kérdezni, kételkedni, felelősséget vállalni, kommunikálni. Az oktatókon múlik, milyen orvosok gyógyítanak tíz-húsz év múlva. Örülök, hogy a Klinikai Onkológia Tanszék vezetője lettem, van mit átadni.

Mesélne a tanítóiról, mestereiről?
Több meghatározó ember van az életemben, aki terelt, tanított. A kezdeti történetet megosztom az olvasókkal. Az egyetem előtt egy évig segédnővérként dolgoztam itt, az onkológia sugárterápiás osztályán. Juhos Éva főorvosnő már akkor megtanított az emlő fizikális vizsgálatára, a nővérek pedig vérvételre.

Emlékszem, az éjszakás Éva nővér kinyújtotta a karját, és azt mondta: engem szúrj meg elsőként.

Aztán végzés után a II. belklinikán az ügyeletvezetők figyeltek ránk, a „kicsikre”. Ha jól teljesítettünk, járt a büfében a szendvics, a mignon, a habos kávé. Dicsértek, és mi szárnyaltunk, néha két napot dolgoztunk egyfolytában. Akkor nem volt divat énidőről beszélni.

A család miatt pedig fontos.
Tudom, és azt is tudom, kell a pihenés, a regenerálódás. Azért megoldottuk. A fiam felnőtt, huszonkilenc éves közgazda.

A professzor asszony orvos családból származik?
Geológusok voltak a szüleim, a magyar geológia ikonikus alakja volt az apám. Terepmunka, kutatások, oktatás köthető a nevéhez. 

Milyen gyerekkora volt?
Poroszos nevelést kaptam, fiamnak szólítottak, és az elvárások mindig ott voltak. Budán nőttem föl, az erkélyünkről ráláttam az intézetre. Nem mondhatom, hogy kiskorom óta orvos akartam lenni, azt viszont igen, hogy a lázadásom kimerült abban, hogy nem követtem a szüleim pályáját, nem akartam a „kis Dank” lenni. 

Milyen lesz az idei nyár?
Belföldön fogok pihenni, hogy elérhető legyek. Utazást őszre tervezünk a barátokkal, Olaszországba megyünk.

Szeret utazni?
Értékelem az utazásainkat. Ha felkészülős, akkor a tervezés-szervezés izgalma miatt, ha csak elindulunk, és lesz, ami lesz, akkor azért, mert minden útközben alakul. Annak is van bája, lazasága. Az építészet lenyűgöz: kedvenc városom Barcelona – és ebben Gaudínak szerepe van.

Más művészetek is vonzzák?
Kislányként zongoráztam, és tudom, a zene mindenki életében jelen van. Én zeneélvezeti korszakokat élek meg: most értem meg arra, hogy Wagnert tudok hallgatni. Színházba, moziba, a Müpába egy dzsesszkoncertre akkor jutok el, ha a baráti köröm megszervezi.

A barátai orvosok?
Azok is, de van köztük közgazdász, jogász, mérnök, művész. Sokan az egyetemi évek óta kitartanak mellettem.

Az otthonában mire jut idő?
Alig valamire. Fél hétkor kezdek az intézetben, és késő délutánig dolgozom. Ami fontos, nagy koncentrációt igényel, azt elvégzem friss fejjel, reggel nyolcig, amíg nem csörög a telefon. Ezek orvos­szakmai, igazgatási, gazdasági feladatok. Tanítási időszakban oktatásra készülés, PhD-opponálás, cikkek olvasása-írása ad feladatot.

Későn megyek haza, főzni nem szoktam, nem szeretek, pedig a nagymama megtanított.

Ha időnként készítek valamit a fiamnak – aki egészséges életmódot folytat –, csirkemell sajttal, sonkával, besamellel és párolt vagy sült zöldségekkel kerül az asztalra.

Már értem a karcsúságának titkát.
Az a titok, hogy nem lehet otthon nassolnivaló, és a hűtőben vegye át az uralmat a zellerszár, a répa és a joghurt. De a karcsúságtól még messze vagyok.

Térjünk vissza az intézetre. Milyen változásokat tervezne?
Az intézet kinőtte ezt a területet, ahol most van. Kompakt diagnosztikai tömb kellene, ahova a képalkotás és a patológia be tudna költözni. Molekuláris patológia nélkül nem lehet modern, egyénre szabott ellátást biztosítani.

Jó lenne műtőket fejleszteni, nőne a kapacitás, a gyógyszeres rész automatizálása, a gyógyszer-összeállító részleg robotizálása, a sugárterápián a tízéves gépek cseréje,

tehát van feladat, fejleszteni való terület bőven. És nem működhet testi és lelki rehabilitáció, valamint hospice-ellátás nélkül egy ilyen intézmény.

Ez merész terv – már-már utópisztikus.
Ha nem merünk álmodni, lépni sem tudunk. Nekem az a feladatom, hogy a reális, a jogos igényt elmondjam minden fórumon, ahol kell, a források előteremtése nem az én feladatom.

Szigorú?
A tartás fontosabb a szigornál. Az én szigorom struktúrát, rendet jelent, mert nálam a fenyítés nem része a szigornak. A határokat viszont ki kell jelölni. A betegek általában elégedettek az intézménnyel. 

Ha kritikát kapnak, az eljut önhöz?
Az észrevételek egy részét látom. Zömmel e-mailek érkeznek, jogos panaszok és az érzelmek, benyomások megjelenítése. Az utóbbiakra az orvos-igazgatónk válaszol, sok energiát fektetve a levelezésbe. Ha egy orvosról írnak, azt különös gonddal kezeljük, mert egyéni, hogy ki mit ítél pozitívnak vagy negatívnak. A „nem elég kedves”, „nem elég türelmes” kritika pedig nem a szakmai kvalitásokat jelöli. 

Az orvos-beteg kapcsolat az onkológiákon hosszú. Jut idő beszélgetni?
Kell hogy jusson! Az orvosnak el kell mondania, mi miért történik, miért ez vagy az a sorrend, szükséges ismertetnie a kezelési folyamatot, a beavatkozások lényegét és a várható mellékhatásokat. Tehát beszélgetnek. De az, ami régen volt, hogy a doktor rákérdez, elballagott-e az unoka, ma már ritkán fordul elő.

A kiégés elkerülése sok területen fontos, de az egészségügyben ­hatványozottan.
Mi csak daganatosokkal foglalkozunk, nagyobb ennek a veszélye, ezért tervezem, hogy az egyetemmel együttműködve kommunikációs tréningeket fogunk tartani. Hiba, hogy keveset fókuszálunk az évtizedek óta dolgozó, érett orvosokra, akiken nagy a terhelés. A fiatalokban nagy késztetés van a kommunikáció tanulására, és elvárják a visszajelzést. Ha nem kapnak dicséretet, odébbállnak. Meg kell tanulni dicsérni is. 

Amikor fölkérték a főigazgatói posztra, volt ideje mérlegelni?
Igazán hosszú időm nem volt, és mert az én életemben ez egy lehetőség lett, éltem vele. A klinikán is vezetőként tettem a dolgom, de ez egy másfajta rálátást ad az onkológiára, mert egy országos intézetnek véleményformáló szerepet is be kell töltenie. Izgalmas dolog ebben tevőlegesen részt venni.

Továbbá a pályám azon szakaszán kaptam a felkérést, amikor érdek nélkül tudom ellátni a feladataimat.

A napi munka próbára tesz, és nekem különbséget kell tenni a lényeg és a zaj, a fontos és a sürgős, a látszat és a tartalom közt. És akiben megmarad egy belső irány, azt a viharok sem tudják elsodorni.

Ha három dolgot kérhetne, mint a mesékben, mi lenne az?
Csak egyet kérnék. Egy varázspálcát, amit folyamatosan használhatok.

Fotó: Szalmás Kriszta