Vannak levelek, főként a kézzel írottak, amelyeket kidobni nincs szívem, pakolni már nem tudom, mégis, újra és újra végigolvasom őket. Ez is ilyen, isten tudja, hány éve őrzöm.
Az idézett, lepkékkel, tulipánnal, napsugarakkal, valamint egy fekete cicával illusztrált, kétoldalas levelet egy hölgy nyomta a kezembe. Szűkszavú volt, a szemembe nézett, és ennyit mondott:
– Ilyen levelet kéne kapnia minden nagymamának!
A hölgy, mint valami Mary Poppins, már el is tűnt a forgatagban. Szaladtában még visszafordult.
– Olvassa el, s ha jobb nem jut az eszébe, dobja ki!
– De…! – kiáltottam.
A gyors járású hölgy egy pillanatra megállt.
– Bátran kidobhatja, csak másolat!
És végleg eltűnt. A levelet csak másnap olvastam el. Formás betűkkel nagyobbacska gyerek írhatta. Az aláírás: Anettől, szerető kisunokádtól.
Csak annyit mondok, érdemes volt elolvasni.
„Kedves Borcsai Bori!
Nagyon-nagyon imádlak! Az eddig élt éveim alatt elmondom, hogy milyennek ismertelek meg. Amikor a kihalt mezőre léptél, az egyből kivirágzott. Fényes, szép és gyönyörű lett. A madarak csicseregni kezdtek, a nap mindennél fényesebben kezdett sütni rád. Te vagy a tavasz tündére, minden virágot kinyitsz, s erőt adsz nekik élni ezen a csodás világon, segítesz kikölteni a madarakat a tojásokból, és repülni tanítod őket.
Szépségeddel önkéntelen mosolyt erőltetsz azokra az arcokra, amelyek soha életükben nem mosolyogtak még. Mi a mosoly? Nálad ez nem kérdés, minden pillanatban mosolyogsz, viccen, embereken, még a bakikon is. Például, ha valaki elejti a tortát. Amit te sütöttél.
Borcsai, te nagyon erős vagy, egyszerre hármunkat is felemeltél, csak azért, hogy jó legyen nekünk. Te nagyon sokat tettél értünk, nagyon törekvő voltál, mindig a legfinomabb ételeket készítetted nekünk. E világon, ami csak létezik, mindent megadtál. A hatalmas világegyetemben nem ismerek hozzád hasonló kedvességű, szépségű, vidám, jobb, becsületesebb embert. Te már teljesítetted a küldetésedet, a céljaidat elérted, te előtted kinyílt egy újabb kapu: a győztesek kapuja! Ámen.”
A levél hátoldalán van még egy vers is.
Borcsai Borinak Anettől
Kedves Bori!
Nagyon imádlak,
sohasem feledlek,
mindig veled leszek,
mert nagyon szeretlek.
Mikor megpillantalak, én is felvidulok,
hiába vagyok a legrosszabb pillanatomban.
Te egy kis tündér vagy, Borcsai,
ki mindenkiben talál valami jót,
amikor az ember azt gondolja magáról,
hogy nincsen értelme élni, akkor is.
Te megmentettél engem fenn a hegyen,
mostál, főztél, takarítottál rám.
Én már ezt a sok jót nem tudom visszaadni neked,
de megígérhetem, amikor én leszek nagymama,
akkor én is ilyen sok jót fogok csinálni az unokáimnak,
mint amennyit te csináltál nekem.
Idáig a vers.
Annak idején valahogy sikerült megtalálnom a gyors járású hölgyet, Németh Bálintné a neve. Kérdem tőle, akkor ki a Borcsai Bori.
– Én vagyok. Ez a leánykori nevem. Az unokáim nem nagymamát mondanak, se nagyit, így szólítanak: Borcsai Bori.
– Többen vannak?
– Hárman. Niki tizenhét, az ikrek, Anett és Nóra, tizenöt évesek.
– Anett írta a levelet.
– Ő az íródeák. Kórházban voltam, és amikor hazajöttem, ott volt az asztalomon…
– Hát… mondtam volna, de Borcsai Bori rám nézett, nevetett, láttam, hogy mindjárt szalad tovább. Így is volt. Mire körülnéztem, eltűnt a forgatagban.
