Blasek Gyöngyit év elején láttam a Gengszter nagyi című, elképesztően sikeres előadásban, még éppen elcsíptem a betegsége előtt, amely miatt aztán félbe kellett hagynia az évadot.

– Március elején új darabot kezdtünk próbálni a Bábszínházban, a Peer Gyntöt. A bemutató előtti utolsó napokban reggel tíztől este tízig tartottak a próbák, utána még megbeszélés, masszív időszak volt. Azt hittem, a nagy hajtás miatt vagyok fáradt, de aztán a bemutató másnapján rosszul lettem, és kiderült, hogy kétoldalú, fertőző, vírusos tüdőgyulladásom van.

Én még életemben nem láttam olyat, hogy valaki csillogó szemmel és mámoros mosollyal meséljen a kórházi élményeiről, de most megtapasztaltam. Az orvosok, ápolók, de még a takarítók is eposzi hősként jelennek meg Gyöngyi elbeszélésében, azt mondja, rengeteget köszönhet nekik. Na és persze annak, hogy a Bábszínházban továbbra is számítanak rá.

– Éreztem a kollégáim szeretetét. Ez is besegített abba, hogy gyorsan és látványosan gyógyultam.

Gyártósor mellől a paraván mögé

Gyöngyi 1940-ben született, és akkoriban még kacskaringós út vezetett a bábszínész pályáig. Az egész egy csodálatos osztályfőnökkel, dr. Huszti Mihállyal kezdődött, aki színjátszó kört szervezett a tanítványainak, és megcsinálta velük a Peer Gyntöt, amelyben Gyöngyi Aase anyó szerepét játszotta.

– Ekkor a Nemzeti Színházban is ment a darab, Gobbi Hilda alakította Aasét, én pedig elhatároztam, hogy megkeresem, és kérek tőle néhány tanácsot a szerepet illetően. Elmentem a régi Nemzetihez –  éppen jött ki Sinkovits Imre, mély, öblös hangja most is a fülemben cseng –, a portás pedig simán felengedett Gobbi Hildához. Az öltözőjében felolvastam neki egy részt a szövegből, és tetszett neki.

Ilyen élmények után mégsem a színházba, hanem a Gamma Finommechanikai és Optikai Művekbe vezetett az útja. Hogy miért?

– Mert apukám azt mondta. Négy-öt évig dolgoztam ott, először a szerelőműhelyben. Durva hely volt, benzingőzzel volt tele az egész, autóbuszok szivattyú részét kellett csiszolni. Aztán átkerültem a központi laboratóriumba, ott már úri dolgom volt. De emellett én voltam a Gammában a kultúrfelelős, itt is működött színjátszó csoport. Eljártam egy pantomimstúdióba is, amely fontos kapcsolatokat hozott, és végül így kerültem a Budapest Bábszínház holdudvarába. A Bocskai úton laktunk, általában a Feneketlen-tó környékén mászkáltam, és az egyik ilyen csavargásom alkalmával szöget ütött a fejembe, mi lenne, ha bábszínész lennék.

Elmentem a Bábszínházba, megnéztem az Aladdin csodalámpája című előadást, amelyben egy női dzsinn volt, mégpedig Szőnyi Kató, a színház főrendezője játszotta. Teljesen elvarázsolt.

Először gazdasági elszámolónak vették fel a Bábszínházhoz, színészi végzettség híján. Lejárt a társulattal a tájolásokra – vidéki fellépésekre –, és ő szedte be a közönségtől a négy forintokat. Aztán évekig színházi kellékes volt, ekkor tanulta meg, hogyan kell a színpadon viselkedni, a bábokkal bánni, a színészeknek segíteni, „untermannkodni”.

– Rengeteget tanultam ebben az időszakban. Sokszor én is mozgattam a pálcás bábokat: egyik kezemmel a báb kezét, másikkal mondjuk egy locsolókannát, és ezt úgy kellett csinálni, mintha a báb fogná, de közben meg is kellett csavarni a pálcát, hogy ne lityegjen-lötyögjön a kanna. Nem egyszerű.

Bábszínház az egész világ

Kapva kapott rajta, amikor elindult az első bábszínészképző tanfolyam, 1962-ben elvégezte a kétéves képzést, és diplomás bábszínész lett. Onnantól folyamatosan játssza a szerepeket gyerek- és felnőtt előadásokban. Férje, Bánky Róbert is bábszínész és rendező volt, egész közös életüket a játék tette ki – amikor éppen nem a társulattal léptek fel, akkor saját, Bábcirkusz című műsorukkal járták az országot, vagy otthon gyakoroltak. Az árnyjáték volt a specialitásuk, ezt mindketten oktatták is a bábszínészképző tanfolyamon, illetve később a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Férjével, Bánky Róberttel

– Vidéken is sokat léptünk fel. Ez úgy nézett ki, hogy hétfőn reggel elindultunk Budapestről, egy vidéki
nagyvárosban megszálltunk, és onnan csillagtúra-szerűen jártunk a környékbeli településekre. Napi két-három fellépésünk volt szombatig, aztán vissza Budapestre, a vasárnapi előadásra. Ebbe született bele a lányunk, Eszter. Emlékszem, négyhetes koráig bírtam az otthon ülést, aztán gyerünk be a színházba! Robi éppen játszott, azt hiszem, a Jancsi és Juliska ment. Megálltam a lépcsőn, Eszterrel a karomon, és mindenki elalélt, körbeajnározták őt. És ez aztán így is maradt, Eszter ott nőtt fel, a színfalak mögött és a nézőtéren, minden előadást ismert. Annyi kedvezményt kértem az akkori igazgatótól, Szilágyi Dezsőtől, hogy legalább ne egyszerre küldjön bennünket Robival a vidéki utakra, és egyikünk otthon tudjon maradni a gyerekkel. De egyébként áldott, csodálatos szomszédasszonyaink voltak, Juliska néni és Edit néni, akik sokat vigyáztak Eszterre.