Anya, ez az érzés olyan nagy, hogy egyedül el sem bírom – mondta az akkor négyéves kislányom. E néhány szóban benne volt mindaz, amit mi, felnőttek is gyakran átélünk: vannak érzelmek, amelyek túlságosan intenzívek, mélyek vagy zavarosak ahhoz, hogy egyedül el tudjuk viselni őket. Ilyenkor szükségünk van valakire, akivel megoszthatjuk mindazt, ami bennünk zajlik, aki meghallgat és megtart bennünket. A kutatások rendre megerősítik: ha egy érzelmileg jelentős helyzetben – legyen szó szomorúságról, örömről vagy bármilyen feszültségről – ott van mellettünk egy támogató másik, az már önmagában védőfaktorként működik. Az ilyen kapcsolat nemcsak érzelmi biztonságot nyújt, de abban is segít, hogy tisztázódjon a belső élményvilág. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a megosztás nem lehet automatikus reflex. Ha túl gyorsan, gondolkodás nélkül történik, akkor nemhogy nem támogatja a feldolgozást, hanem akár gátolhatja is – sőt, huzamosabb időre le is téríthet minket a valódi megértés és megküzdés útjáról.
Belső modell
Ahogyan felnőttként az érzéseinkkel bánunk, annak gyökerei a gyerekkorba nyúlnak vissza. Születésünktől kezdve tanuljuk, hogyan kell elviselhető szinten tartani a feszültségünket és szabályozni az érzéseinket. Az első években a szülők reakciói jelentik a mintát. Rajtuk keresztül tapasztaljuk meg, hogy akár a legnehezebbnek tűnő érzések is kibírhatók, elviselhetők, majd lecsillapíthatók. Képzeljünk el egy síró csecsemőt: éretlen idegrendszere miatt még nem képes szabályozni az érzéseit, ezért szüksége van egy felnőttre, aki együttérzőn és megnyugtatón reagál a jelzéseire. Az ismétlődő és következetes szülői válaszok fokozatosan belső modellé válnak, és ennek következtében egy idő után már a gyermek is képes csillapítani a saját feszültségét.
Abban az esetben azonban, ha a szülők érzelmileg éretlenek, gyakran eszköztelenül állnak gyermekük érzései előtt. Ilyenkor ahelyett, hogy megnyugtatnák, és „tartalmaznák” a gyermek feszültségét, inkább tovább fokozzák a zűrzavart: saját szorongásuk, tanácstalanságuk vagy indulatosságuk révén még tovább növelik a gyermek stressz-szintjét. A megnyugtató, biztonságos érzelmi válaszok ismétlődő hiánya súlyosan akadályozza az érzelemszabályozás természetes fejlődését.
Ennek következtében a gyermek felnőttként is nehézségekkel küzdhet érzései kezelésében. Képtelen lehet uralni belső folyamatait, indulatai gyorsan elragadják, és gyakran az aktuális érzelmi állapota határozza meg viselkedését. Mivel nem alakult ki a belső szűrő, az érintett többnyire kontrollálatlanul adja ki magából a benne kavargó érzéseket – olykor úgy is, hogy közben akarva-akaratlanul megbánt másokat. Ez a működés nemcsak számára megterhelő, de kapcsolataira is romboló hatással van.
Állandó sodrásban
Zita harsány, impulzív és szókimondó nő volt. Sokszor nehézséget okozott neki, hogy megálljon egy pillanatra, és időt adjon magának arra, hogy érzései letisztuljanak, legtöbbször anélkül fogalmazta meg a véleményét, hogy előbb átgondolta volna a helyzet mélyebb összefüggéseit. Viselkedését ösztönös reakciói, megdolgozatlan érzelmei vezérelték, amelyek időről időre próbára tették a kapcsolatait.
„Én már csak ilyen vagyok – ami a szívemen, az a számon” – mondogatta, így mentve fel magát a felelősségvállalás alól. Bár nemegyszer került kellemetlen helyzetbe, sokáig azt hitte, szókimondása az önazonosság jele. A változás szükségessége fel sem merült benne – egészen addig, amíg a tízéves gyereke ki nem fakadt: „Anya, igazán felnőhetnél végre – mondta keserűen. – Megtanulhatnál uralkodni magadon, és gondolkodhatnál, mielőtt beszélsz!” A kislány szavai hirtelen világossá tették, hogy viselkedése nemcsak őt keveri konfliktusokba, de a gyerekét is megterheli. Zitát mélyen megrendítette, amit hallott, de főként a lánya tekintetében megjelenő csalódottság hatott rá elemi erővel. Kénytelen volt belátni, hogy változtatnia kell, és ehhez külső segítségre is szüksége lesz. Amikor megszületett a lánya, eltökélte, hogy megszakítja a negatív családi mintákat, és gyermekének érzelmileg stabil környezetet teremt. Sokáig úgy érezte, jó úton jár – ám lánya őszinte és fájdalmas kifakadása megkérdőjelezhetetlenné tette, hogy a régi beidegződések tovább élnek benne.
