Kétszer egyeztetjük ezt az interjút, mert a művésznek éppen főpróbahete­ van, és nem tud időt szakítani rám. Végül egy órácskára sikerül elkapnom, és egy kávé mellett elbeszélgetünk.

Péter, neked most nem pecáznod kellene a Balatonon? Ehelyett nap mint nap ingázol a székesfehérvári színházba.

De. Eltaláltad a lényeget. Önző módon minden évben azért drukkolok, hogy a szezon utolsó előadásában már ne legyek benne, és lehetőleg a következő évad első bemutatójába se tervezzenek be, és akkor kedvemre pecázhatok májustól szeptember végéig. Tavaly sikerült is összehozni, de az idei nyaram nagyon sovány lesz. Május 31-én még van egy utolsó bemutatóm, a darabot június 22-éig játsszuk. Pedig már nagyon vágyom rá, hogy ne a kocsiban üljek, hanem a csónakban. Többek közt azért szerződtem Székesfehérvárra, mert félúton van Budapest és Paloznak között, ahol a nyaralóm áll. Hétvégén is volt a horgászegyesületünknek egy nagy versenye, de nem tudtam elmenni rá. Felhívtam egy haveromat – nagy „pontykirály” –, hogy ment a hal. De ezt a hektikus időjárást a halak is megérzik, és ilyenkor nem harapnak. 

Meg is eszed, amit kifogsz? 

Hogyne! A keszeget különösen szeretem megsütve, ropogósan. A pontyból meg halászlét készítek. A bajai a kedvencem, egy dunai halászmestertől, Andó Jani bácsitól tanultam a receptjét. Pofonegyszerű, és még passzírozni sem kell. Ma már ritkán hibázom el, a barátaim folyton verik az ajtót, hogy főzzek már egy jó halászlét nekik. A lányaim is szeretik, ha jönnek, együtt bográcsozunk. Hál’ istennek úgy lett, ahogy elképzeltem. A Balatonon mindig összejön a család. 

Öt évvel ezelőtt azt nyilatkoztad, most már visszaveszel a munkából, ki tudja, mennyi van még hátra. Aztán tessék, alig tudtunk találkozni.

Sajnos a munka nem lett kevesebb. És a társulati színész, mint tudjuk, nem a maga ura, azt kell csinálnia, amit az igazgatója előír neki. És nekem Szikora János most azt írta elő, hogy ebben az utolsó rendezésében – mert direktorváltás lesz – vegyek részt. 

Ebben a pillanatban megcsörren Péter­ telefonja. Papadimitriu Athina, közös­ lányaik édesanyja szól bele. Éppen Annáékhoz tart, mondja, mert az unokájuknak, Karesznek ma lesz az anyák napi ünnepsége a suliban. Péter megígéri neki, hogy az interjúnk után ő is odamegy.

Jóban vagytok Athinával?

Barátoknak azért nem nevezném magunkat, de igen, jóban. Ami közös bennünk, azt megőriztük, ami meg széthúzott, azt tudomásul vesszük. De azért ebben nagyon sok a munka.

Tudom, hogy egyedül élsz. Élő cáfolata vagy annak, hogy azok a férfiak­ élnek sokáig, akiknek társuk van.

Nekem most a társulat a társam. Mindig is olyan ember voltam, aki csak addig marad egy színháznál, amíg annak családias a hangulata. Ha már csak munkahelynek érzek egy színházat, azonnal elszerződöm. Így volt ez Veszprémben is, ahol kilenc évig maradtam, aztán Sopronban, mert ott meg a Mikó Pista volt a direktor, aki tüneményes ember, Fehérvárra meg a Covid előtt hívtak egy előadás erejéig, de az első pillanatban otthon éreztem magam, úgyhogy leszerződtem a színházhoz.

Azért egy nő az oldaladon az más. 

Nem nagyon vágyom most társra. Eddig is csak úgy beestek a szerelmek az életembe, bár kétségtelenül gyönyörűek voltak. Néhány éve lett vége a legutóbbi kapcsolatomnak, tizenkét évig tartott. Most éppen azon töröm a fejem, hogyan is kellene ezt az öregséget jól csinálni. Hogy ne legyek beteg, és ne szoruljak rá senkire. Mindent megteszek az egészségemért, most is éppen manuálterapeutától jövök. Zseniális a csaj, rendbe hozott a Covid után, és most is egyengeti a gerincemet. A magas embereknek ez a keresztjük. 

Remekül nézel ki. Sportolsz valamit?

Úszom, immár huszonöt éve. Akkor kezdtem el, amikor a lányok kirepültek, és ha két-három nap kimarad, már hiányzik. Van egy jó uszoda a közelben, remek társaság jött össze, együtt igyekszünk legyőzni magunkat. Mert le kell, ha a fene fenét eszik is. Nem vagyunk még öregemberek! 

Aggódtunk érted a Covid alatt, csúnyán megbetegedtél.

Annyira nem volt súlyos, de tény, hogy a háziorvosom beparancsolt a kórházba. Nem akartam én bemenni, de akkor a szemembe nézve azt mondta: tudja, ez a fránya vírus pont az ön kortársait gyilkolja. Megadtam magam, épp jókor, mert már jött is a tüdőgyulladás. Még időben elkapták, de így is poszt-­covidos tüneteim lettek. Elkezdett fájni a bal karom, de nagyon, a vérnyomásom meg ugrált. Találtam egy nagyszerű belgyógyászt, aki természetgyógyászként dolgozik, ő egy géppel felmérte, mi az az ásványi anyag, ami hiányzik a szervezetemből, és ezzel helyre tett.

Spirituális beállítottságú vagy?  

Igen. Eleve vallásosan nevelkedtem. A múltkor ráakadtam egy tanulmányra, amiben arról számolnak be, hova tűnik az ember testéből huszonkét gramm súly abban a pillanatban, amikor meghal. Holott tudjuk, hogy az energia nem vész el, csak átalakul. Hát ez a lélek. Ezek a lelkek vagy energiák aztán találkoznak valahol a túlvilágon. Azért foglalkoztat ez most ennyire, mert azt remélem, ha eljön az idő, majd találkozhatok a szüleim­mel, és feltehetem nekik azokat a kérdéseimet, amelyeket annak idején nem tettem fel. 

Mit kérdeznél tőlük?

Ó, rengeteg dolgot, ami egy ifjú ember életét egy családban meghatározhatja. Például megkérdezném tőlük, vajon a nagymamám hogy élte túl annak idején – ráadásul hét gyerekkel! –, amikor a nagyapám vállalkozása csődbe ment, és az öreg úgy belebetegedett, hogy zárt intézetben fejezte be az életét. Az történt, hogy a nagyapám az 1910-es években, még Felvidéken cséplőgépeket vett hitelre, de a háborúban mindene elúszott. Erről nekünk otthon senki nem akart beszélni, ha a bátyámmal kérdezgettük a szülei­met, azonnal másra terelték a szót. Aztán a nagymamám Trianon után átköltözött Magyarországra, és attól kezdve együtt éltünk Újpesten. Éppen most írom a visszaemlékezéseimet, hogy a lányaim ne járjanak úgy, mint én, ne darabokból kelljen utólag összerakniuk a család történetét… Tudod, az idős emberek ugyan már nem emlékeznek arra, mit csináltak tegnap, de az élesen beugrik nekik, hogy, mondjuk, gyerekkorukban egyszer elindultak haza a focipályáról. Emlékszem, tízéves lehettem, nyár volt, óriási hőség, rajtam vastag kordbársony nadrág. Nem tudtam mit csinálni, kínomban leültem a kerítés szélére, és hangosan sírni kezdtem. 

Milyen volt a kapcsolatod édesapáddal? 

Jó, csak nagyon keveset láttam. Fűszerüzlete volt, aztán meg vendéglője, mire hazaértem az iskolából, ő már nem volt otthon. Sokáig küzdött a vesenyavalyájával, és én az utolsó karácsonya előtt azon gondolkodtam, mit ajándékozhatnék az öregnek. Találtam valahol egy képet a nagymamámról, amin már aszott, nyolcvan körüli asszony volt, de még mindig egyenes derékkal ült a fotográfus előtt. Nagyon szép kép. Hetekig jártam a bolhapiacra egy hozzá illő patinás keretért, abban nyújtottam át apámnak. Meglett a hatása… És képzeld, nemrég kotorászom a pincében, hát a kezembe akad ez a régi fotó! Azonnal kiakasztottam az íróasztalom fölé. Eszembe jutott róla, hogy anyám is mennyire szerette az anyósát. Tőle tanult meg főzni. Anyám istenien főzött, és mindig hozzátette, hogy ezt a mamuska így tanította… De most megakadtam, mert másfél éve meghalt az az újságíró barátom, akinek magnóba diktáltam az emlékeimet, és azóta magamnak kell egy ujjal bepötyögnöm a szöveget a gépbe. Persze ez csak alibi, igazából nincs időm rá.

Hol tartasz? 

1956-nál. Tízéves koromtól már mindenre élesen emlékszem. Tele volt a határ fel nem robbant kézigránátokkal, mi, gyerekek pedig szétszereltük őket, kész csoda, hogy valamelyik nem robbant fel a kezünkben… Egyébként csak addig a pontig szeretném folytatni a történetet, amikor a lányaim­ világra jöttek. Kíváncsi lennék például, anyám hogy engedett el engem ’70-ben a háztól. Kétségbe volt esve szegény, hogy a fia színész akar lenni. „Ahhoz protekció kell!” – mondogatta. Meg hogy mi lesz, ha nem sikerül. Úgy élt benne, hogy a színész vagy nagyon sikeres, vagy koldus.