Itt mindenki szép és boldog, szinte már gyanúsan sok a jóból, erre gondolok, ahogy nézem őket. Ahogy Nóra az apjához bújik, nevetgélve, mint egy kislány, ahogy Lajos, a puli egyikük öléből a másikéba gömbölyödik át, ahogy az ötéves Karesz az anyja, Anna körül szökdécsel és dalolászik, nagy kacagások közepette. Őket vajon nem éri el a kinti cudar világ?

Csupa játékosság. Játsszunk akkor! Feldobok szavakat, aztán kiderül, melyikük hogyan kapcsolódik hozzájuk. Mennyire ugyanúgy, és mennyire másképpen. Azt mondom, legyen az első: most.

Anna: Ó, nem lesz ez így túl pozitív felütés. Mert mi a jó a mostban? Háború van, vírus van, az árak az egekben… Persze kirángatom én magam mindig a szorongásból, de most úgy érzem, feladattá vált jól lenni. Már nem jön csak úgy magától.

Nóra: Igen, én is szoktam gondolni rá, milyen felhőtlen életünk volt korábban, mondjuk, a gimnáziumi éveinkben, és milyen sunyin más lett, milyen észrevétlenül alakult ilyen fenyegetővé a világ. De nekem is megvannak a magam praktikái, a lovaim például mindig ki tudnak szakítani a világ rosszabbik feléből.

Péter: Nekem a mostról az jutott eszembe, hogy itt az ősz. Erről meg a Petőfi-vers: „Itt van az ősz, itt van ujra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem.” Érdekes, hogy nem mindig éreztem így, de most kifejezetten örülök neki. Hat éve, a hetvenedik születésnapom után azt mondtam, hogy mivel bárhogy nézem is, olyan nagyon sok már nincsen hátra, én nem vagyok hajlandó hülyeségekkel foglalkozni, meg azon gondolkodni, melyik hazugság a nagyobb: amelyik az egyik fülemen megy be, vagy amelyik a másikon? Ebbe bele lehetne őrülni. De itt az ősz, és végre felvehettem ezt a szép pulóvert, nem is tudom, mikor volt utoljára rajtam ezelőtt. Meg tegnap délután négy órakor bejött az az iszonyú felhőszakadás Pest felől. Hogy én annak is mennyire örültem! Kicsit azért megijedtem, hogy a maradék almát is le fogja verni szegény almafáról, mert idén nagyon kevés termett rajta, de ma reggel kimentem, megnéztem, és egyetlen darab sem esett le róla! Ez egy következő kis öröm volt. Látni újra, hogy a természet olyan magától értetődően teszi a dolgát. Hogy a természet nem hazudik. Vajon mikor írta ezt a gyönyörű verset Petőfi? 1848 novemberében. Ugyanez volt, mint amit most a lányok mondanak, háború, forradalom, zúghatott ezektől rendesen az ő feje is. De megállt, és körbenézett. És ezt látta. Így kéne. Én annyira beleszerettem a természetbe az utóbbi időben.

Nóra: Én ugyanígy vagyok a természettel. Az állatokkal különösen. Tőlük egyszerűen nem lehet negatív energiákat kapni, ők az én nyugtatóim. De anyu (Papadimit­riu Athina színésznő – a szerk.) is ilyen. Tessék, felolvasom, amit a családi Messenger-csoportunkba írt épp az előbb: „Kimentettem egy pókháló karmai közül, és ráhelyeztem egy levélre. Kicsit sokkos még, de mindene ép. Nem megy át a kép. Egy tücsök.” Szóval volt honnan örökölni ezt a természetőrületet.

Legyen akkor a következő szó: apu.

Nóra: Ez nehéz, mert nyilván a legtöbben azt mondják a saját apukájukra, hogy ő a legfantasztikusabb. De az a helyzet, hogy a miénk tényleg a legjobb apu a világon. Csakis szuperlatívuszokban tudunk róla beszélni, minden tekintetben példakép nekünk. És a mai napig mindig találok valami újabb szempontot, hogy miért. Tegnap például az jutott eszembe, mennyien kérdezik tőlem, hogy tudtam megőrizni magam a bulvárral szemben, hogy tudtam ilyen „normális” maradni. És rájöttem, ez is aputól jön. Azt láttam, amikor ő az ország egyik legnagyobb sztárja volt a Szomszédok idejében, hogy mindig megmaradt olyan egyszerű, tiszta, civil önmagának, aki mindig is volt. Nekem ez a mintám, ezért is tudtam már a pályám elején is meghúzni bizonyos fontos határokat. Lettek is belőle balhék néha, de megérte, hogy tartottam magam.

Anna: Igen, az én életemben is újabb és újabb szempontokból derül ki, milyen csodálatos apukám van. Ötéves a kisfiam, és azóta rengetegszer, folyamatosan elkövetem azt a hibát, hogy megpróbálom nevelni. Aztán hamar eszembe jut, hogy mondhatok bármit, úgyis csak azt figyeli, annak a példáját fogja követni, amit teszek, ahogy viselkedem vele. Mindig eszembe jut, hogy apu szinte soha nem veszekedett velünk, nem kiabált úgy, ahogy adott esetben én éppen kiabálok Karesszal. És akkor abba is hagyom gyorsan. Ő arra tanított, csakis az a fontos, hogy úgy éljek, hogy attól én boldog legyek, és a gyerekem is boldog legyen tőle.

Péter: Nekem a saját apám jut eszembe. Mostanában gyakran gondolok rá. Biztos az öregség teszi… Nagyon korán elment, akkor, amikor Nóri még az anyukája hasában volt, így nem is láthatta őt. Én is keveset találkoztam vele, túl keveset, pedig igazán sokáig együtt éltünk. De rengeteget dolgozott. Egy kisvendéglőt vezetett, anyámmal csinálták ketten. Apám reggel kilenc körül elment, aztán az este tíz órai zárás után jött haza. Mégis, egyre több mindenről jut eszembe, hogy bizonyos dolgokra hogyan ­reagált… Ő sem nevelt engem közvetlenül soha, hanem példát mutatott. Soha nem fenyegetőzött, nem szabott ki rám büntetést. Ahogy én sem a lányokra. Ők mindig érezték rajtam, ha valami olyasmit csináltak, ami nem volt rendben, mert akkor én elvonultam. Azt hitték, ők a felelősek, én meg azt gondoltam, én vagyok a hibás, nekem nem sikerült valami. Egyetlenegyszer kaptam apámtól maflást, valamikor ’56 után. És szintén egyetlenegyszer fordult elő, hogy Annának lekevertem egyet. Olyan tizenhárom éves lehetett. Akkor két napig nem tudtam se enni, se inni, olyan rosszul éreztem magam.

Anna: Tényleg? Én meg arra emlékszem, hogy tudatosan feszítettem az utolsó utáni pillanatig a húrt. Bicskanyitogatóan szemtelen voltam…

Péter: Igen, de ezen kívül, bármikor bárki kérdezi tőlem, milyen volt Anna és Nóri lázadó kamaszkora, kissé szemlesütve válaszolom, hogy tudomásom szerint nekik olyan nem volt. A fenti momentumon kívül nem emlékszem nagy drámákra.

Ha dráma, akkor legyen a következő szó: színház.

Anna: Én nagyon rosszul jártam a Coviddal… Hároméves volt a kisfiam, amikor vissza tudtam volna menni játszani, de akkor jött a járvány. Így tulajdonképpen öt éve gyesen vagyok, összesen két darabban szerepelek, úgyhogy nem mondhatom, hogy halálra dolgozom magam. Volt időszak, amikor nagyon sok volt a munka, annyira, hogy kicsit már kezdtem is elveszíteni a lelkesedésemet, de most már kifejezetten hiányzik. Főleg így ősszel, amikor az évadnyitó társulati ülések szoktak lenni. Azt én mindig úgy vártam, imádtam! De hiába indul el bennem amolyan pavlovi reflexként minden szeptemberben az a jófajta izgalom, évek óta nem történik ilyenkor semmi. Már csak azért sem, mert régóta szabadúszó vagyok. Pedig rengeteg energia, érzés, friss tapasztalás dolgozik bennem, pláne anyaként, és lassan negyvenéves nőként, amiből olyan jó volna megmutatni valamit a színpadon. De egyelőre nem igazán jönnek a lehetőségek.

És mit lehet ilyenkor tenni? Épp te mondtad egyszer, hogy apukád arra tanított, soha ne kopogtass munkáért, mindig várd meg, hogy mások kopogtassanak nálad.

Anna: Igen, és nem is kopogtatok, de muszáj lesz kicsit többször megmutatnom magam, bemutatókra járni, beszélgetni. Másképp ezt nem lehet, akkor sem, ha inkább szeretek bekuckózni otthon. Egyébként furcsa, mert épp most mondta egy kolléga, hogy sokan azért nem hívnak, mert az a kép él bennük rólam, hogy reggeltől estig dolgozom, úgysem érnék rá… Kiderült, hogy a közösségimédia-beli jelenlétem ilyen csalóka. Mert az ember kitesz magáról egy-egy fotót, amikor részt vesz egy kampányban, egy jótékonysági eseményen vagy hasonlón, csakhogy ezek nem munkák, mégis úgy tűnhet, hogy az illető mindenhol ott van. Pedig sajnos nincs.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .