– Ezek a bemutatók, olvasótalálkozók – én meséléseknek nevezem – mindig szabálytalanok, és talán rendhagyók is. Divat meglepetésvendégeket hívni, általában nagy nevekkel lepik meg a közönséget – én egy állomásfőnököt kértem meg, mesebelit. Ő volt valaha a Nyugati pályaudvar főnöke, Horváth Zoltán. Hozott igazi állomásfőnöki sípot – sípszóra vonultunk be –, kaptam egy ősrégi váltóőrlámpát, karszalagot, simléderes főnöki sapkát. S elmondott egy hét szóból álló játékos jellemzést. És ott volt a keleti Kárpátokon túli messzi Magyarfaluból jött Iancu Laura néprajztudós, költő, aki késői felnőttkoromban erőt adó barátom és igazodópont lett az életemben. El fogom kérni tőle, amit ott elmondott. Nem laudáció volt, valami egészen más. Gondolatok arról, hogy mi a szolgálat. Az örömös szolgálat.
A tegnap este örömös szolgálat volt?
Hogy öröm volt, az biztos. Ott volt a családom, a legkisebbtől a nagy unokákig, a gyerekeim, és közel háromszáz ember – ismerősök és ismeretlenek. A fiam és a barátja zenéltek, hoztam Lehmann bácsi háromszáz ropogós meleg kiflijét, közkívánatra a legendás keceli kolbászt a hozzá tartozó mesével… Nagy nevetések és nagy csöndek váltották egymást. Kacagtunk és könnyeztünk, ahogy az életünket is éljük. A másfél éves ott bukdácsolt a közelemben, míg meséltem, Marosi Laci, a kiadó vezetője fölszeletelte a két pár kolbászt, finom bort töltöttek… Kell ennél több? Hatkor kezdtük az estét, és fél tízkor álltam fel az utolsó könyv dedikálása után. Holnapután a tizennégy éves Bulcsú unokámmal Erdélybe indulunk öt város meghívására. Valaki kérdezte, ő lesz-e a fegyverhordozóm. Nem, mondtam, ő a kenyerespajtásom.
Hogy tudod megosztani a figyelmed – és magad – unokák, gyerekek, barátok között?
Nem olyan nehéz, csak most jobban be kell osztani az erőmet. Talán mert mindig így éltünk. Fiatal korunkban is sokan megfordultak nálunk. Amikor most összejövünk, a szűk család, vagyunk vagy huszonegyen. Közben dédnagymama lettem, így most négy generáció ül az asztalnál. Mindannyian korán voltunk kismamák, a húszas éveinkben. Aztán itt van velünk a testvérem, az unokaöcsém. És most már jönnek az unokák barátai, barátnői is.
Nekem akkor esett le igazán, hogy a te világod valóban létezik – nemcsak a könyveid lapjain és a cikkeidben –, amikor először jártam nálatok. Olyan ez a ház a zegzugaival, a tárgyaival, mint egy elvarázsolt kastély. És tényleg, itt mindig van vendég. Hogy lett ez a világ?
Nem szánt szándékkal raktuk össze – valahogy kiforogta magát. Hogy most idejöttél, az, ugye, nem véletlen. De tíz perce ment el egy véletlen találkozás folytán egy nagyon kedves Nők Lapja-olvasó, Zsóka, aki most be fog segíteni a házimunkába – tényleg egymásba szerettünk két perc alatt. Aztán itt van éppen Janka, aki Londonból jött, és Fannival egy éjszakai Radnóti-menetúton, egyfajta zarándoklaton ismerkedtek meg. Van vagy húsz éve, azóta barátok. Évekig betlehemeztünk, farsangoltunk, pünkösdi királyt választottunk, a kertben nagy üstben szilvalekvárt főztünk, jó sokan. Még régebben utcaszínház működött, de az a férjem és a barátaink szerelmetes nagy játéka volt. Sokféle színes ember fordult meg nálunk. És voltak elcsúszott életek is – amik aztán vagy kiegyenesedtek, vagy nem. Sokan nincsenek már közöttünk. Elmentek barátok, művészzsenik, akikről csak mi tudtuk, hogy zsenik. Sokféle színe és fonákja volt – és van – az életnek. A miénknek is.
Ha pezseg a ház, és tele van élettel, sosem zavar? Mindig ad valamit?
Házigazdának lenni jó. De szeretek egyedül maradni. Hogy mondjam ezt neked úgy, hogy igaz legyen? Jól érzem magam, ha egyedül vagyok, és nagyon örülök, amikor éppen főznöm kell, jönnek a gyerekek, vagy viszem nekik a több napra szóló ebédet. Nemrég rájöttem, miért voltam minden áldott karácsonykor kikészülve. Mire leültünk az ünnepi asztalhoz, alig láttam a fáradtságtól. Hát azért volt, mert sok éven át azon szenvedtem, hogy minden klappoljon, hogy minden meglegyen, és mindent én csináljak, mert én tudom a legjobban. Ma már tudom, az ember elpörgeti az erejét azzal, hogy mindig mindenkinek meg akar felelni. Ez most már nincs. Megszabadítottam magam.
Öt éve vagy egyedül.
Tibortól azt kértem: ne hagyjon itt engem. Nem akartam, hogy ő menjen el előbb. Többször elővettem ezt a lemezt. Nevetett, és azt mondta: „Ez már el van intézve, magácska egy víg özvegy lesz!” Megsértődtem, hogy képzeli! Én?! És pont víg özvegy? Haragudtam rá. Aztán jött a tragédia. Egyik pillanatról a másikra. És soha többé nem szólalt meg és nem mozdult. Az agyvérzés után öt évig ápoltuk. De erről már meséltem, és megírtam a könyvet: Hol vagy? Igen, volt segítségem, egyedül biztos nem bírtam volna. Pedig a gyerekek is jöttek rendszeresen. De reggel alig vártam, hogy megérkezzen a nővér, este meg alig vártam, hogy elmenjen, és kettesben legyünk. Ez nagyon jellemző állapot – az ember vágyik az egyedüllétre, a közelségre, és aztán lesi az időt, mikor jön a segítő, aki felváltja. És Tibor nem akart elmenni. Olyan nagyon szeretve volt! Olyan nagyon jólesett őt szeretni. Előtte nem igazán engedte, hogy kényeztessük, de most nem szólhatott. Kellett, hogy hagyja. És látszott, hogy elfogadja. Aztán jött a Covid. A második hetében kiderült, hogy a nővér már nem tud jönni. Én egyre idegesebb és fáradtabb lettem, mindenki meg volt zavarodva. És Tibor tíz nap múlva elment – nem a Covidtól. Egy doktornő, aki nagyon jól ismerte őt és minket is, azt mondta: „Titeket akart elengedni. Hogy ne legyen tovább teher.” Azt hiszem, így volt. Tibor szolgáló ember volt. Őrületes nagy figyelem volt benne a világ és mindenki iránt. És kimondatlan, elfogadó szeretet.
Igaza lett végül?
Hogy víg özvegy vagyok? Abban az értelemben, ahogy ezt használjuk, nem. Amúgy meg nem vagyok gyászruhás áldozat. Egyszer egy ismerős papnak meggyóntam: szégyellem, hogy olyan hamar el tudok engedni fájdalmakat meg szomorúságokat. Azt mondta: „Legyél hálás érte. Van, aki ezt irgalomként kapja. Odafönt levették rólad a terhet. Köszönd meg a Jóistennek.” Hálás vagyok, igen. Persze a hiány nem szűnik, és minden megül bennem. Megül, de nem ver agyon. Mekkora áldás ez.
A hetedik ajtó. Ez az új könyved címe. Beszédes…
Hazardírozás volt. Addig, míg bele nem jöttem. Rég nem jelent meg könyvem. És én nagyon élvezem a lassított tempót, amit egy ideje már élek: sok előadásra, mesélésre hívnak, kéthetente írok a Nők Lapjába, hetente pedig blogot a csalad.hu oldalra. De mégis ott motozott bennem: legyen még egy könyv. És volt néhány nagyon jó történet, ami kötetbe kívánkozik. De kell egy jó cím, gondoltam – és akkor beugrott: A hetedik ajtó. Az ember rögtön arra gondol, hogy valami tilos dolog, ami nem nyílik ki – vagy végre kinyílik, de úgy, mint eddig soha. A drága szerkesztőm, Faludi Laura – vele már öt könyvet csináltunk együtt –, és Marosi László, a kiadó felváltva drukkoltak, ismertek… utolsó pillanatos vagyok. És valóban az utolsó etapban érlelődtek meg azok az írások, melyek végül A hetedik ajtó című fejezetbe kerültek. Mert akkor elkezdtem leírni, mi mindent lehet elmondani a titkokból – a saját hetedik ajtóm mögé bezárt dolgokból. Sokkal szélesebbre akartam tárni az ajtómat, de rájöttem, hogy nem lehet mindent kitenni és leírni. A gyerekeim miatt, magam miatt… sőt még az olvasó miatt sem. Mert vannak titkok, amelyeknek jó helyük van ott legbelül. De azért nyitogattam. Hol sarkig, hol csak résnyire. De sok minden megmaradt csak nekem. Hetvenhét éves leszek aznap, amikor Erdélybe indulunk. Jó szám. És ez a hetvenhetedik ajtó, legalábbis magam előtt, már kinyílt. Már nincs tabu. Nincs félelem. Van őszinte bűnbánat, de már nincs önvád. Az a fajta, amitől beledöngölöd magad a földbe, és nem tudsz kimászni. Az nincs többé. Bocsánatkérés, feloldás, az igen, az van. Ezért volt jó azokat a bezárt ajtókat nyitogatni.
Az írásaiddal szinte tanítasz. Az olvasót arra, hogy a saját életére másképp tekintsen. Figyeljen: vegye észre az apró, de fontos jeleket. Legyen jelen a saját életében.
Sokan mondják, hogy másfelé figyelnek, mint azelőtt. Hogy gyűjtik a kicsi örömöket. Hogy velem vallják, semmi nincs kőbe vésve. A visszatérő olvasók azt mesélik: „Már másképp utazom, másképp élek, másképp nézek mindenre.” Hogyne lehetne ennek örülni! Olvasd majd el az Olgi című történetet. Ott van benne a lényeg. Nem is mondom, inkább olvasd el…
