Nők Lapja: El tudja képzelni, milyen lesz, amikor egy arénányi ember előtt lép fel?
Kovács Kati: Nem igazán. Általában higgadtabban állok ezekhez a dolgokhoz, mint az átlagember. Amikor ott vagyok, teljesen odafigyelek, előre pedig nem idegesítem magam. Tudom, hogy nem csak rajtam múlik a siker. Sok kollégám dolgozik azon, hogy minden rendben legyen. Én csak reménykedem benne, hogy jól alakul.

Lépett már fel negyvenezer ember előtt szabadtéren, régen pedig, a SZÚR (Színész–Újságíró Rangadó)-meccseken nyolcvanezer néző ült a Népstadionban. Mekkora energiát ad egy ekkora nézősereg?
A szabadtéri koncerteken általában nagyon sokan vannak. Egyszer Debrecenben például annyian jöttek, hogy ameddig a szem ellátott, az utca teljes szélességében emberekkel volt teli – a Nagytemplomtól majdnem egészen a vasútállomásig. Különleges élmény volt. Az a tömeg, az az energia, amit egy ekkora közönség sugároz – az valami egészen más, mint a megszokott. A színpadon is érezni, és sokat ad hozzá az előadáshoz. Az éneklésben persze nincs különbség. Talán egy kicsit intenzívebb. De a nagy tömeg sok lelkierőt ad. Vagy akár megnyugvást is. Úgy érzem, a sikereket természetes nyugodtsággal kezelem, még egy ilyen esetet is. Mindent igyekszem szerényen megélni. Amikor elkezdtem énekelni, a bátyám azt mondta: „Csak nehogy nagyképű és sznob legyél.” Ez nagyon megmaradt bennem.

Hogy tud erre vigyázni egy előadó a sikerei csúcsán?
Folyamatos kontroll alatt tartom magam. Akkor is, amikor beszélgetek másokkal. Most is, amikor interjút adok… Állandóan figyelem, mit mondok, mit teszek. Egyszer olvastam az angol királynőről, aki hasonlóan nyilatkozott erről. Az élete sok szempontból hasonlított a miénkre: ugyanolyan fegyelmet igényelt, mint a színpadi munka. De említhetném a sportolókat is. Mi mindent alárendelünk a szakmánknak: a színpadnak, a koncerteknek. Én legalábbis így élek. Emlékszem, eleinte nagyon zavartak a rajongók. Amikor megnyertem a Táncdalfesztivált a Nem leszek a játékszered című dallal, és aztán a József nádor téren valaki letérdelt, és megcsókolta a kezemet, vagy amikor az utcán követtek az emberek, azt kérdeztem magamtól: „Mit akarnak tőlem?” Nem értettem a rajongás lélektanát. Nem tudtam, mivel jár ez az egész.

Azóta megtanulta kezelni?
Nem teljesen. Ám ezt is kontroll alatt kell tartani, mert vannak, akik túlzásba esnek, és őket egy kicsit fékezni kell. De megmondom, miért nem ijedtem meg ettől soha igazán: a pályám elején két évig egy orvosi rendelőben dolgoztam Egerben. Ott megtanultam, hogyan viselkednek az emberek, amikor kiszolgáltatott helyzetben vannak. Láttam, hogyan próbálnak szimpátiát kiváltani, hogyan kommunikálnak. Ez nagyon jó iskola volt nekem; egyfajta előképzés a színpadi léthez is.

Több mint ötszáz dala van. Hogyan válogat közülük a júniusi koncertre?
Nem könnyű. Vannak, akik már előre jelezték, hogy szeretnék, ha elénekelném például az Úgy szeretném meghálálnit vagy A festő és a fecskéket. Ezek a líraibb oldalt képviselik. Szerencsére van segítségem ebben: Kovács Felicián, a billentyűsünk. Ő koordinálja az egész folyamatot. Hihetetlenül sok dalt ismer. Játszik a Wellhellóval is, de Leslie Mandoki is felkérte már közreműködésre. Kiváló zongorista, és ő az, aki összefogja, rendszerezi a dalokat. Furán hangozhat, de kicsit olyan, mintha az apám lenne: amit mond, azt elfogadom. Mert eddig csak jót kaptam tőle. Persze volt olyan is, amit ő kihagyott volna a műsorból, de én ragaszkodtam hozzá, hogy mindenképp legyen benne. Most már körülbelül ötven dalnál tartunk – elég sok, de próbáljuk jól felépíteni a műsort.

Tudom, hogy teniszezik. Segít ez abban, hogy fizikailag jól bírja az ilyen intenzív fellépéseket?
Mindenképp. A sport elengedhetetlen. Ha mást nem, legalább sétálni kell a szabad levegőn. Van, aki másféle mozgást választ, de valamit muszáj csinálni. A sógornőm és a bátyám például hetente kétszer tizennyolc kilométert gyalogolnak Egerben – ami azért nem kevés! A másik két napon pedig úszni járnak az egri strandra. Sportos életet élnek. Én hozzájuk képest csak kezdő vagyok.

Napi kapcsolatban vannak?
Naponta kétszer beszélünk. Ők is jönnek a koncertre: az egész család ott lesz. Ráadásul nagyon sokan lesznek Egerből is. Húsz évig éltem ott, és ahogy már meséltem, én meg közben mindig énekelgettem. Még az orvosi rendelőben is.

A koncert apropója, hogy pontosan hatvan éve nyerte meg a Ki mit tud?-ot, ahová az édesanyja nevezte be. Ritka, hogy egy szülő ennyire jól lássa, mi az útja a gyerekének.
Nálunk mindig szólt a rádió. Édesanyám állandóan zenét hallgatott, s nagyon sokszor énekelt. Örömmel hallgattam. Isten bocsássa meg: nem nagyon tudta megkülönböztetni a hangnemeket; egyikből a másikba ugrált. Soha nem szóltam rá, mert láttam, hogy mennyire szereti a zenét, ami végül az én életemet is meghatározta.­ Az első városi énekversenyemen még eltanácsoltak, ezért nem akartam indulni soha többé hasonló vetélkedőn. Édesanyám titokban mégis benevezett a ’65-ös Ki mit tud?-ra. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, ha annyira szeretné, legyen a kívánsága szerint. A többi már történelem. (Nevet.)

Az édesanyja nem féltette ettől a pályától?
Nagyon is. Akkoriban más szemlélet uralkodott. Voltak szavak, kifejezések, amikkel a színpadi pályát illették – főleg egy fiatal lánynál. Nem is akarom ezeket kimondani. (Nevet.) Féltettek, hogy rossz dolgokba keveredem. Én is nagyon bizalmatlan voltam. Emlékszem, egyszer kaptam egy táviratot, hogy menjek hangpróbára. Én meg azt gondoltam: dehogy megyek, nem ismerem őket. Az egri kislány büszkesége dolgozott bennem.

Mikor érezte először, hogy minden rendben? Mennyi siker kellett hozzá?
Még most sem érzem. Mindig azt várom, hogy majd egyszer igazán énekesnő leszek. Hogy tényleg jól kezelem ezt a világot. Lehet, hogy ez a fajta szerénység otthonról jön, de még most is azt mondom: van mit tanulnom. Másoktól, fiatalabbaktól is – legyen az viselkedés, mozgáskultúra, vagy akár énektudás. Szerintem az ember soha nincs „készen”, amikor műveltségről vagy fejlődésről van szó. Még egy házibuliban is inkább megfigyelő vagyok, nem főszereplő. Hallgatom, hogy ki mit mond, nézem, hogyan viselkednek. Annak idején minket nem fegyelmeztek túlzottan, de voltak dolgok, amiket nagyon pontosan megtanítottak. Például a Magyar Rádióban tanultam, hogy a szóvégi „t”-ket, mássalhangzókat mindig ki kell énekelni. Mert ha nem, akkor a szöveg nem lesz kerek, nem lesz érthető. A szövegírók is gyakran ragaszkodtak egy-egy szóhoz, még egy kötőszóhoz is. Szenes Iván híres volt erről. Emlékszem a szövegre: „Bőg a sok állat eledel után, add már, Uram, az esőt.” Jeleztem neki, ez túl durva. Nem lehetne inkább „sír”? De ragaszkodott hozzá. És igaza lett. Tényleg úgy volt jó.

Érdekes, hogy az Add már, uram, az esőt egy gospel-, fohászszerű dal, mégis átment a régi rendszer szűrőjén. Ez hogy történhetett?
Mi is csodálkoztunk rajta. Készült rá angol és német szöveg is. De az NDK-ban nem volt szabad kimondani, hogy „uram, istenem”. Az már sok lett volna. Ott szigorúbbak voltak ebben a tekintetben, mint nálunk.

Nehéz volt politikailag lavírozni? Volt olyan lemeze, amit le is szedettek a polcokról.
Szörényi Levente volt a zeneszerző, Adamis Anna pedig a szövegíró. A lemezgyár akkori főnöke azt mondta: „Garantálom, hogy amíg én ebben a pozícióban vagyok, ezt a lemezt agyon fogjuk hallgatni, és nem kerül a boltokba.” De ezeken én túlléptem. Nem sok minden tud igazán fájni. A hetvenes, nyolcvanas években rengeteget dolgoztam, sokat énekeltem. Naponta voltak koncertjeink. Ráadásul én vittem a kollégákat, én voltam a sofőr is. Jó kis élet volt az. Nem foglalkoztam azzal, ki mit mond. Úgyis a közönség dönti el, mi kell neki, és mi nem.