Miközben a villamossal a Müpa felé tartok, az intézmény közösségimédia-oldalát olvasgatom. Belefutok egy kérésbe, miszerint akinek van kedve, írja meg, hányszor járt a Müpában 2024-ben. A hozzászólások hihetetlenek: van, aki huszonháromszor, más harmincszor, és találok egy válaszolót, aki negyven alkalommal! Gaál Judit vezető művészeti titkárnál, aki a bejáratnál vár, rögtön rá is kérdezek, tényleg ennyire elkötelezett-e a Müpa rajongótábora.  

– Abszolút! A pandémia alatt például a koncertközvetítések alkalmával szintén megható hozzászólásokat kaptunk – emlékszik vissza. – Volt olyan néző, aki elegánsan felöltözött, töltött magának egy pohár pezsgőt, és úgy hallgatta végig a koncertet a saját nappalijában, mintha tényleg itt lenne, és erről fotót is küldött nekünk. A hűségprogramunknak több mint ötvenötezer tagja van, és tudjuk, hogy az állandó koncertre járókból már baráti társaságok is alakultak. De vannak, akik csak látásból ismerik egymást, és köszönnek, váltanak pár szót estéről estére.

A világ egyik legjobb akusztikája

2005 óta számos kihívással kellett szembenéznie a Müpának – ebből csak egy a pandémia időszaka, amikor tizenkétféle működési módot próbáltak ki annak érdekében, hogy a közönséget se hagyják élmények nélkül, és a művészeknek is legyen bevételük. Az eddigi húsz év legemlékezetesebb pillanatait összegyűjtő fotókiállítást mindenképp érdemes végignézni, ha az épületben járunk. Judittal a képekbe feledkezve nosztalgiázunk, amikor csatlakozik hozzánk Kosztolánczy Gábor vezérigazgató-helyettes, és – fotós kollégámmal együtt – már sétálhatunk is be a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Épp zajlik az esti koncert próbája. Beugrik, hogy nemrég A sakál napja című sorozatban ismertem fel ezt a termet egy rigai koncerthelyszínnek „álcázva”. A bérgyilkost játszó Eddie Redmayne épp ezek között a falak között tervezett egy megbízást végrehajtani. 

– Nagyon sok arca, funkciója van ennek a teremnek, ahol néha ugyan forgatnak is, de leginkább egy óriási hangszer, amit minden előadás előtt behangolunk – erősíti meg Kosztolánczy Gábor. – A terem gumibakokra épült, hogy a mellettünk lévő hídon közlekedő autók, villamosok és egyéb járművek rezgéseit hatástalanítsa. Nincs összebetonozva az épület más részeivel, független akusztikai egység. Az oldalfalakba zengőkamrákat építettek be, amelyekkel a megszólaló zenemű lecsengési ideje befolyásolható. A plafonon pedig ott a negyvenkét tonnás canopy, más néven hangvető ernyő, aminek a mozgatásával különböző hangzásokat állíthatunk be – az adott előadóhoz alkalmazkodva.

Amikor az első öt sor életre kel

Ahogy körbesétáljuk, megtudom, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben nem vehetek rossz helyre jegyet, mert mindenhonnan garantált az élmény. Judit a tizenkilencedik, huszadik sor szélén szeret ülni, mert innen szünetben gyorsan hátra tud szaladni a színpad mögé. Gábor az emeleti páholyt kedveli, mert az közel van a színpadhoz, így láthatja az arcokat, mozdulatokat, a művészek egymás közti interakcióit.­ Különleges élmény volt számára, amikor egy világhírű énekes kérésére az előadás után pótfelvételt tartottak, és egy-két kollégájával együtt ültek be az üres nézőtérre „közönségként”. Judit számára a közelmúltból emlékezetes esték azok, amelyeken némafilmeket vetítettek, és hozzá orgonaimprovizációt hallgathattak a látogatók – apropó, az orgona jövőre lesz húszéves. Juditnak az is megadatott, hogy a színpadon szerepeljen itt. Kórusban énekel, és volt, hogy négyszázötvenen daloltak egyszerre ezeken a deszkákon. 

A fekete öves rajongók emlékezhetnek, hogy az utóbbi húsz évben történt néhány korrekció az épületben – például a mostani infópult-jegypénztár helyén korábban a büfé állt. A Fesztivál Színház a Hagyományok Háza táncelőadásainak készült, emiatt kifejezetten nagy a színpada, viszont kicsit szűk a zenekari árka. Miután az intézmény mégsem költözött ide, néptánc, kortárstánc- és balettelőadások, valamint újcirkuszi produkciók helyszínévé vált. 

– Koncerteknél egy húsz-harminc fős barokk zenekar épp befér a zenekari árokba, de néha a színpadra is kell ültetnünk zenészeket – mondja Judit. – A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem zenekari árkában viszont egy kilencven-száz fős zenekar is elfér. Az a trükk, hogy a nézőtér első öt sora át tud alakulni: felemelkedhet a színpad szintjére, lesüllyedhet a zenekari árok kiegészítésére, vagy lehet a nézők ülőhelye.

A magyar közönség érti a zenét

A színpadon már gongmeditációt is tartottak – igaz, csak a dolgozóknak. A nézők viszont babzsákokon legálisan pihenhetnek itt május 2-án éjjel a Bach24 program során, amikor huszonnégy órán keresztül Bach orgonazenéje fog szólni, huszonkilenc orgonista váltott előadásában. És hát akik az éjjeli órákban érkeznek, azok szundíthatnak is koncert közben. Amikor azt kérdezem, ki bólint rá egy ilyen őrültnek tűnő ötletre, mindkét kísérőm felnevet, mondván, a csapat. Persze minden új tervben van rizikó, de a formabontó gondolatokat szívesen veszik. 

A művészektől sok pozitív visszajelzést tehetett zsebre a Müpa az évek során, és nem csak az épület egyedülálló akusztikája miatt. Egyrészt a kollégák profizmusa a produkciók előkészítése és megvalósulása során egyaránt kiemelkedő, de a fellépők értékelik, hogy a magyar közönség érti és tiszteli a zenét. 

– Az elmúlt évtized közepére már világszinten ismertté vált a Müpa színvonala: az akusztika, az itt dolgozók szakértelme – mondja Káel Csaba vezérigazgató, akivel a folyosón futunk össze. Káel Csaba az alapkőletétel óta viseli a szívén az intézmény sorsát, de az igazi Müpa-élményt akkor érezte meg először, amikor még az építkezés alatt, védősisakban belépett a kibetonozott Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Azonnal tudta, hogy itt valami varázslatos dolgot hoznak létre. 

– Ungvári Tamás író mondta egyszer, mennyire irigyel, hogy minden este itt ülhetek a világ legjobb koncertjein – idézi fel. – Igaza volt. Nekem a szenvedélyem a munkám, heti két-három este biztosan meghallgatom az előadásokat. Elképesztő belegondolni, hogy több mint huszonötezer program zajlott nálunk az elmúlt húsz évben, és csaknem egymillió művész lépett fel, a látogatóink száma pedig tízmillió feletti. 

Káel Csaba elárulja, van még néhány ígéret a zsebében olyan sztár­fellépőktől, akiket régóta szeretne a Müpa színpadán látni. Például­ Stinggel több mint tíz éve beszélgetnek egy fellépésről, ahogy Cecilia Bartolival is Rossini Hamupipőkéjének színre viteléről. 

– Számomra nagy ajándék, hogy a Müpának remek a stábja – emeli ki a vezérigazgató –, az intézmény munkatársainak negyede a nyitás óta itt dolgozik. És boldogság, ha azt látom, hogy a közönség tagjait mennyire feltöltik az előadások.