Azoknak a nőknek, akiknek az utca az otthonuk, vagy bántalmazó kapcsolatból menekülnek, ritkán adatik meg, hogy azzal foglalkozzanak, miként szárítsák be a hajukat, frissen lakkozott-e a körmük, vagy éppen tökéletes-e a szemöldökük. Ha viszont egy fodrász vagy kozmetikus finom érintésekkel, kedvesen fordul hozzájuk, miközben azért dolgozik, hogy – akár pillanatokra – boldogabbá, magabiztosabbá tegye őket, az öröm kiül az arcukra. És könnyen lehet, hogy megtapasztalva a gondoskodás erejét, új érzésekkel mennek tovább. A Baptista Szeretetszolgálat épp ezért rendezi meg évről évre azt a tavaszi szépségnapot, amelyre hajléktalanszállókon és anyaotthonokban élő nőket hívnak meg. A rögtönzött szépségszalonban különleges sorsok vonulnak fel az asztalok mindkét oldalán.

Egy vagány tüsi

Mórocz Noémi fodrász a hajnali vonattal indult Balatonszemesről, hogy reggel tízkor ollóval a kezében várja itt az első vendégét. A karitatív munka mindig is az élete részét képezte: előfordult már, hogy gyermekotthonban sütött-főzött, programot szervezett a kicsiknek. Két éve dolgozik fodrászként, korábban óvónő volt, felnőttoktatásban végezte el a fodrásziskolát, majd szakmát váltott.

– Frissítjük a hajvégeket, ha megengedi – szól bátorítón az előtte helyet foglaló Erzsébethez, és megbeszélik, hogy hullámosra fogják beszárítani félhosszú, őszes barna haját. Erzsébetet tizenkét éve kilakoltatták, azóta próbál talpon maradni lakás nélkül. Amikor hallott róla, hogy a baptisták üzemeltetnek fizetős hajléktalanszállót, családi segítséggel be tudott költözni. A lábszárfekélye miatt munkát vállalni nem képes, nehezen jár. Bár élnek rokonai, velük nem lakhat.

– Te már kész vagy? – szól oda Erzsébet egy másik hölgynek, Zsuzsának, akivel a szállóból ismerik egymást.

– Én már hatvan éve kész vagyok! – jön a nevetős válasz. Zsuzsának valóban megújult a frizurája: rövid a haja, mert így szereti, kicsit igazított rajta a mai nap egyetlen férfi fodrásza, Mohácsi Dezső. Dezső különleges figura, alaptag a csapatban. Bár teológia szakon végzett, harmincöt évig dolgozott fodrászként, most már csak jótékony célú felkérésekre ugrik be.

– Zsuzsi nagyon bevállalós, jól áll neki a tüsi haj – véleményezi Erzsébet, és azt is elárulja, hogy a hajléktalanszállón, ahol három-négy ágyas szobákban laknak, gyakran főznek, beszélgetnek együtt.

– Tiszták vagyunk, a szobát is tisztán tartjuk, ne aggódjatok! – kacsint a fodrászokra.

Adj abból, amid van!

Átlépek egy másik asztalhoz, ahol szintén nagyban folyik a munka, mert már ideértek a baptista anyaotthonban élő nők is, kisbusz hozta őket a szépségnapra.

Andrési Edina a testvérével, Pócsi Renátával érkezett segíteni a Dunakanyarból, Renáta fodrász, Edina körömápoló.

– A szakmámban azt szeretem a legjobban – kezdi Renáta –, hogy önbizalmat adhatok az embereknek – ezért jöttem ma is. Én attól leszek boldog, ha látom, hogy a vendégem, miközben az új frizuráját nézegeti a tükörben, elmosolyodik, ­kihúzza magát, mert elégedett.

Edina vizet spriccel az előtte ülő Laura hajára, mert hajat mosni itt nem tudnak, csak vágni, szárítani.

– Az itt jelen lévő nőknek most három-négy napig ápolt lesz a hajuk – fűzi hozzá, miközben a keze nem áll meg. – Akár el tudnak menni a rokonokhoz látogatóba, vagy egyszerűen lesz kedvük sétálni egyet a napsütésben.

Edina nemcsak a testvérét, hanem egy barátnőjét, Forgács Viktóriát is elhívta, hogy minél több segítő kéz legyen. Viktóriával együtt végezték el a körömápoló tanfolyamot, de a lánynak ez csak hobbi, ő Németországban, egy rendezvényszervező cégnél dolgozik. Szerinte fontos, hogy az, aki megteheti, vissza is adjon a társadalomnak. Akár időt, akár pénzt, akár energiát.

– Pozitív, életvidám nőkkel ismerkedtem itt meg – meséli. – Látszik rajtuk, hogy megviselte őket az élet, de kedvesek – valószínűleg érzik, hogy én is nyitottan közeledem hozzájuk. A munkám miatt­ meg kell találnom a hangot a többdiplomás üzletemberekkel és a szakmunkásokkal is. Szerintem ehhez a kedvesség kulcsfontosságú, és ezt külföldön tanultam meg.

Az előtte helyet foglaló negyvenes Ica minden körmét más színűre kéri Viktóriától. Icának egy ismerőse segít fizetni a hajléktalanszállót, mert munkája nincs. A baptista segítők már ajánlottak neki állást, de túl messzire kellett volna bejárnia a szállótól, nem merte elvállalni. Keres tovább. Virágkötőnek tanult, ám a szakmájában nem tud elhelyezkedni.

Odaadó hallgatás

– Érzékeny a bőre? – kérdezi Ollári Rita kozmetikusmester az ötvenes Juditot, akinek épp a szemöldökét szedi. – Befestem tartós festékkel, és utána jöhet a smink, oké? – néz rá vidáman.

Rita – ahogy megsúgja – kemény sorsokat ismert meg a mai beszélgetésekből, odaadóan tud hallgatni. Az egyik asszony elmesélte neki, hogyan vált a lakásmaffia áldozatává, hogyan vették el tőle az otthonát. Bár felnőtt, diplomás gyerekei vannak, nem nyúltak utána, nem segítették, ezért került az utcára.

– Jólesett neki is, hogy elmondhatta. Kicsit talán megkönnyebbült – véli Rita, és Judit szájára tesz egy leheletnyi rúzst. 

Kocsó Cintia Roxána szintén sminkel – talán ő ma a legfiatalabb szakember itt, huszonhárom éves. Az interneten látta a lehetőséget, hogy várnak önkénteseket, és jött.

– Nem a sminkelés az elsődleges célom ma – mondja –, hanem hogy az előttem ülőket arra biztassam, higgyék el, értékes emberek.

A harmincas Natasa szép arcára viszi fel épp az alapozót. Natasa az ötéves kislányával érkezett, a baptista anyaotthonban él. Párja a börtönbüntetését tölti, várja nagyon, hogy hamarosan újra velük legyen. Szülei vidéken laknak, ott nem találna munkát, ezért maradt a városban, itt takarítónőként tud dolgozni. Nincsenek sminkcuccai, sosem festi magát a hétközna­pokban. Amikor megkérdezem, ké­­­szül-e­ délután valahova, azt válaszolja, dehogy, csak jó érzés, hogy valaki foglalkozik vele, kényezteti.­ Heti öt-hat napot dolgozik, ezért Roxána meg is dicséri, mondván, szorgalmának meglesz az eredménye, higgyen benne.