Néhány évvel ezelőttig még teljesen másképp tekintettünk az életközepi válságra, mint napjainkban. Egyrészt hajlamosak voltunk azt hinni, ez csak a férfiak „hóbortja”, másrészt olyan klisékkel azonosítottuk, mint a feleségét egy fiatalabb nőért elhagyó, hirtelen kabrióval furikázó, edzőterembe járó férfié. És életközepi válság helyett a kapuzárási pánik kifejezés élt a köztudatban. Pedig a jelenség mindkét nemet érinti, az esetek legkisebb részében van köze bármilyen sportautóhoz, és egyáltalán nem biztos, hogy pánikba fordul.
Póta-Salgó Réka mentálhigiénés szakembert kérdeztük arról, hogyan jelenik meg az életközepi válság a mindennapi életünkben, milyen fejtörést okoz a nőknek, és hol van a kiút abból a bizonyos sötétlő erdőből.
Áthidalható krízis
– Az életközepi válság akár már a harmincas éveinkben is elkezdődhet, tulajdonképpen nincs konkrét életkorhoz kötve – kezdi szakértőnk. – Inkább az az alapja, hogy elkezd sürgető érzésünk lenni azzal kapcsolatban, ha valamit az életben még nagyon nem léptünk meg, vagy valamit nem úgy csinálunk, ahogyan szerettük volna. Ez leggyakrabban akkor merül fel bennünk, sokszor nem is tudatosan, amikor középkorúvá válunk, divatos kifejezéssel élve „elérjük a B oldalt”. A sürgető érzéshez pedig az is társul, hogy úgy gondoljuk, most még tudunk változtatni, viszont tíz-tizenöt év múlva már nem biztos. Egyébként ezt az elgondolást a világ kezdi felülírni, egyre többen vágnak bele új tanulmányokba idősebb korban is, vagy válnak el hatvan felett.
Szakértőnk szerint az életközepi válság alapja egy felülvizsgálat – végignézünk az életünkön, és feltesszük magunknak a kérdést: tényleg ez az, amit akartunk? Ez történhet harmincöt vagy ötvenöt évesen akár, és megvalósulhat több körben is. És a kiindulópontja nemcsak az, hogy ott motoszkál bennünk a tudat, hogy közelebb kerültünk a halálhoz, mint a születéshez, hanem az is, hogy jó eséllyel már túl vagyunk azokon a nagy feladatokon, amelyekre a fiatalkorunk sürgetett.
– Mire az ember középkorúvá válik, addigra kipipálja a nagy feladatokat, és jön a kérdés, hogy marad-e ebben a rutinban, vagy rádöbben, hogy nem ezt akarta – folytatja szakértőnk. – Ez akkor is krízis, ha a végén azt a választ adjuk magunknak, hogy igen, maradhat minden úgy, ahogy van. Kicsit hasonló a kamaszkorhoz, csak ebben már a felnőtt létünkben válunk még inkább felnőtté. Eddig a társadalmi elvárások, az időnyomás, vagy épp a szüleink, nagyszüleink által elénk rakott életút határozta meg a haladási irányunkat, és most, hogy a végén vagyunk, felmerül bennünk a kérdés, hogy tényleg ez volt-e a mi utunk. És ez egy olyan kérdés, amit mindenkinek fel kellene tennie magának, mert teljesen természetes, és egy hasznos folyamat kiindulópontja lehet.
Ez az időszak azért is hoz változást, mert ilyenkor energia szabadul fel. Egyrészt mert a gyerekek általában már nagyobbak, másrészt a munkában is elérhettük, amit szerettünk volna. A nők ilyenkor hajlamosak más szemmel nézni a partnerükre, főként azért, mert jó esetben eddigre megszűnik az a fizikai, érzelmi és anyagi kiszolgáltatottság, ami a kisgyerekes időben vagy azt megelőzően jellemző volt. Ösztönösen megérzik, hogy már nem kell mindenáron ragaszkodni a férfihoz. Ez az időszak azért is teszi próbára a kapcsolatot, mert több idő marad egymásra, újra lehet kettesben is időt tölteni. Ilyenkor derül ki, hogy a felek tudnak-e társak lenni ebben az új élethelyzetben is, vagy csak a gyerekek és a megoldandó feladatok tartották össze őket. Ezeknek a feladatoknak az enyhülésével sokakban felmerül az igény az önmegvalósításra, de az is nagy kérdés, ezt a másik fél támogatja-e.
Ha ilyenkor az ember arra jut, hogy jól döntött, és nem csinálná máshogy a dolgait, akkor is valahol ezen a ponton gyászol el mindenfajta más lehetőséget.
Pánik helyett önismeret
Nem minden életközepi válság fordul kapuzárási pánikba, de ez is megtörténhet. Ez a verzió sokkal látványosabb, és kívülről sokszor úgy néz ki, mintha az ember irracionálisan cselekedne.
– Pedig lehet, hogy ezekben a látványos változásokban nyilvánul meg, hogy valaki nem úgy élt eddig, ahogy szeretett volna – magyarázza Póta-Salgó Réka. – És gyakran megtörténik, hogy aztán ezek a nagy váltások is füstbe mennek: például még sincs annyi vonzó, sikeres, negyvenes-ötvenes nőre és elköteleződésre vágyó középkorú férfi, akit a férjünk helyett választanánk, vagy mégsem lehet úgy megélni a jógából vagy a life coachingból, mint az unalmasnak hitt munkánkból. Sokakkal megtörténik, hogy megpróbálnak változtatni korábbi nagy döntéseiken, aztán kiderül, hogy mégis jó úgy, ahogy van, mert ez a realitás. Nem az a kérdés, mekkorát változunk és változtatunk, hanem hogy tudunk-e őszinték lenni magunkhoz. Ebben az életszakaszban még van lehetőségünk az önismeret valódi, elmélyült formájára, hogy belenézzünk a tükörbe, és azt tudjuk mondani, „ez vagyok én, minden hibámmal együtt felvállalom magam, és tudom, hogy mindent a legjobb tudásom szerint próbáltam megtenni”. Nem kezdünk haragudni magunkra, önigazolni, vagy átfesteni a valóságot.
