A díjátadó gála után mondtad, hogy nagyon sok még a teendőd a könyvvel, hogy minél többekhez eljuttasd a hírét. Hol tart most ez a folyamat, illetve mennyiben segített ebben neked a Nők Lapja?
A díj elnyerése óta rengeteg visszajelzést kaptam az olvasóktól, és külön öröm, hogy nem csupán olvasási élményüket osztották meg, hanem azt is, milyen önmagukban rég őrzött – vagy épp rég eltemetett – emlékeket hívott elő a regény. Ebből az derült ki számomra, hogy kivétel nélkül mindannyiunknak van egy könyvbe illő történetünk, akár a gyermekkorunkból, akár egy lehetetlen szerelemről, egy veszteségről, fordulatról. A díj elsősorban ahhoz segített hozzá, hogy ezeket a sorsokat megismerjem; legszebb színeiket a közelgő író-olvasó találkozókra is magammal viszem majd.
Köszönőbeszédedben kitértél arra, hogy nem tudtad volna megírni ezt a könyvet, ha nem vidéken nősz fel. Mesélsz a gyerekkorodról?
Most már Debrecenben élek, de Borsodból indultam, egy aprócska faluból. Ha a gyerekkorom nem is volt tökéletes, nem hiányzott belőle semmi. Mivel mindenki szegény volt, nem vettük észre, hogy azok vagyunk, hiszen nem ismertünk mást. Ugyanakkor mégsem szenvedtünk hiányt semmiben. És ebben a kis faluban minden adott volt – még a kultúrához is. Emlékszem író-olvasó találkozókra, koncertekre, falunapra, bányásznapra, és arra, hogy gyerekként jól éreztem magam. Az utcán játszottunk, és a nap járásából tudtuk, mikor kell hazaindulnunk. Mély nyomot hagytak bennem ezek az élmények, és ehhez hozzáadódott az, hogy elég jó megfigyelő voltam, mozaikszerűen, de nagyon aprólékosan raktároztam el magamban a részleteket, majd a regény írásakor könnyen elő tudtam hívni őket.
Említetted, hogy valós mozzanat volt a könyv kiindulópontja, ami aztán az óriási, meglepő fordulatot adja a végén.
Így van, és például nem is éreztem azt, hogy homály fedi a történet végi csavart, számomra egyértelmű volt. De tudom, hogy több olvasónak ez nyitott kérdés maradt. (A szerző a Nők Lapja Olvasósarok videós beszélgetésében lerántja a leplet erről a homályról, az interjú megtalálható a Nők Lapja YouTube-csatornáján – a szerk.) A sztori valóságalapja egyetlen mozzanat, a többit mind kitaláltam. Viszont olyan erős volt ez a mozzanat, hogy e köré nagyon könnyű volt felépíteni a többit. Kislánykoromban a bánya működése miatt sokszor volt nálunk áramszünet, ilyenkor mindig ugyanazt a történetet mesélte a nagymamám, ugyanazokkal a szavakkal, és kérve kérlelt, hogy higgyem el. De még ötévesen is annyira elképesztőnek tűnt a sztori, ugyanakkor több évtized után még mindig ott munkált bennem. Spoiler nélkül: a mese lényege, hogy a nagymamám édesanyja korán elhunyt tüdőbajban, négy kicsi gyereket hagyott maga után félárván, és valóban jött egy gonosz mostoha, hiszen fenn kellett tartani a háztartást, el kellett látni a gyerekeket. A mostoha bántotta őket. És aztán egyik éjjel megtörtént ez a misztikus, hihetetlen esemény. De hogy a négy gyerek közül valamelyik, vagy akár a nagymamám, ezt csak álmodta-e, vagy ezzel próbált védekezni a valóság ellen, az már soha nem fog kiderülni.
De szándékom szerint és az én olvasatomban az Utolsó utca, utolsó ház nem családregény, mert mondanivalójában és spektrumában is túllóg azon. Vagyis nem kizárólag Ébenék sztorija, de nem is az én családomé, hiszen egyetlenegy mozzanatot emeltem át a cselekménybe a nagymamám történetéből, ami ugyan hangsúlyos, de az előtt, közben és az után is élnek a szereplők. A műfajt igazán pontosan az egyik kolléganőm fogalmazta meg: kísértet nélküli kísértetregény.
Újságíróként sok éve írásból élsz. Miért pont most jött el ennek a könyvnek az ideje? Mennyi ideig írtad?
Két évig és nyolc hónapig, ez nagyon hosszú idő.
Ez hosszú könyv.
Igen, és nem is sürgetett semmi. Mindig megvolt bennem ez a saját magammal szemben támasztott igény, de mindig volt mire fogni, hogy miért nem csinálom. Most itt az egyik gyerek, itt a másik gyerek, most még kicsik, menjenek előbb bölcsődébe, óvodába, iskolába. Húztam-halasztottam, de aztán csak eljött az az idő, amivel tartoztam magamnak.
És nem féltél attól, hogy időközben eltűnik a motiváció?
Nem féltem, tudtam, hogy meglesz, csak az idejét nem tudtam, mikor. Úgy voltam vele, hogy így életközépi válság idején – vagy inkább helyett – pont jó lehet.
Mikor szakítottál időt az írásra? Mennyire vagy fegyelmezett szerző? Volt kötött napi ritmusod, vagy akkor dolgoztál, amikor épp akadt öt perced?
Nagyon fegyelmezettnek tartom magam, a hétköznapokban is, nem csak a munka kapcsán. De kétgyerekes anyaként, teljes munkaidő mellett, amikor egyik váratlan helyzet jön a másik után, csak a lopott, talált percekben tudtam haladni vele. Amikor a gyerekeket vártam az iskolánál, az edzések alatt a parkolóban, amennyit tudtam, írtam. Otthon meg inkább nyáron, amikor volt szabadidőm, vagy esténként, ha már mindenki elcsendesedett.
Volt mélypontod?
Többször is. Előfordult, hogy két hónapig nem írtam semmit, sőt, azt gondoltam, lehet, hogy így marad, megy a szöveg a fiókba, talán egyszer majd valamelyik gyerek előveszi. Nagyon nehéz volt folytatnom Szilvia és édesapja történetét, az elszakadásukat.
