Ma reggeltől Kecskeméten próbáltál, aztán jöttél a címlapfotózásra, most beszélgetünk, és innen egy közönségtalálkozóra mész. Ott mi történik?
Ember Márk: Ezeken a filmes eseményeken a forgatásról esik szó, a saját élményeinkről mesélünk, a nézők is kérdeznek, és lehet közös képet készíteni.

Milyen az érdeklődők életkori eloszlása?
Teljesen változó. Azt hiszem, ez a legnagyobb dolog ezzel a két filmmel kapcsolatban, hogy minden generá­ciót lefednek. A Futni mentem teljes családokat vonz be, és a Hogyan tudnék élni nélküled?-nél is azt látjuk, hogy a legkisebbektől az idősekig mindenki ott van.

Hogy éled meg a sikert, amit ez a két film hozott?
Nem tudom, hogy igazából megélem-e, mivel pontosan ugyanúgy dolgozom, ahogy eddig, továbbra is teljes erőmmel a munkára fókuszálok.

Azért a hétköznapokban csak érzed az emberek lelkesedését! Mekkora őrületet kell elképzelnünk körülöt­tetek? 
Most kiemelt figyelem van körülöttünk, az biztos. Mondok egy példát, ami talán jól szemlélteti a helyzetet: ha megpróbálnék minden egyes üzenetre válaszolni, ami érkezik, akkor nem tudnék kimozdulni otthonról.

Amit neked írnak személyesen, az csupa dicséret? 
Dehogyis! Kapok sok negatív megjegyzést is. Ezeket rettenetesen rosszul viselem. A kedvencem: „Az érdemtelenül felkapott, ám visszataszítóan tehetségtelen Ember Márk”. Nagyon kegyetlen dolog ez, kapsz száz jó véleményt, de arra az egy rosszra emlékszel, és az úgy beég, hogy képtelenség tőle szabadulni.

Mondott neked valamit Demjén Ferenc, miután elkészült a Hogyan tudnék élni nélküled?
Mondott, ami hatalmas elismerést jelentett, mert volt bennem félelem az ő dalait énekelni. A felkérés után rögtön az jutott eszembe, hogy Franciskának eggyel könnyebb dolga van, mert nem fogják majd hasonlítgatni az ő énekét az eredetihez, hiszen ő lány. Én egyrészt tartottam attól, hogy mit fog maga Demjén Ferenc szólni, illetve hogy a rajongói elfogadják-e majd, hogy ezek a dalok az én hangomon, az én interpretálásomban születnek újjá. Miután megnézte a filmet, gratulált, és nagyon megköszönte, hogy így énekeltem el a slágereit. És nemcsak ő, hanem Menyhárt János is – akivel közösen írták a dalokat – megdicsért. Akkor egy kicsit megnyugodtam, mert mondhat bárki bármit, de ha a szerzők elfogadtak, akkor én már boldog vagyok.

Kuplung-koncert lesz?
Nagyon úgy tűnik! Azért ez a történet egészen elképesztő, nem? Kicsit úgy érzem magam, mint amikor Izaurának gyűjtöttek pénzt, hogy felszabadítsák, csak most azért megy a mozgolódás, hogy legyen Kuplung-koncert, miközben ez a zenekar valójában soha nem létezett, csak egy filmben szerepelt. És most ennek a Kuplung zenekarnak valószínűleg igazi koncertje lesz. Hihetetlen.

Több interjúban is elmesélted, hogy gyerekkorod óta színésznek készültél. Miért?
Mert a színésznek nem kell korán kelnie.

Viccelsz.
Nem, tényleg ez volt az egyik fő ok. Nem emlékszem, hány éves voltam, de nagyon kicsi még, amikor eldöntöttem, és soha nem is gondolkodtam másban. ­Illetve egy kis ideig akartam szippantós lenni, mert mifelénk szippantós kocsi járt, és tetszett az a nagy batár autó.

Értem, hogy nem kell korán kelni – mondjuk, ez pont nem jött be a reggeli tévézés miatt –, de mi vonzott még?
Az, hogy ez nem olyan igazi munka, és ebben igazam is lett. Nagyon sokat kell foglalkozni a színészettel, de ha összevetem azzal, hogy az édesapám orvos, és neki mekkora a felelőssége, vagy hogy az édesanyám pedagógusként hány gyerek életére van hatással, akkor amit én csinálok, az mégis csak szórakozás.

Kimegyek a színpadra, és úgy teszek, mintha egy tizenéves gyerek lennék a Füvészkertből. Mi ez ahhoz képest, hogy ki kell műteni valakiből egy daganatot?

Ritka, hogy valaki annyiféle műfajban legyen jelen, mint te. Melyiket miért szereted?
A színház gyerekkori szerelem, a filmezés pedig nagyon menő dolog. Akik a színészetre teszik fel az életüket, általában filmszínészek akarnak lenni. Nekem volt egy rossz élményem, kamaszkoromban dolgoztam egy forgatáson, de nem éreztem jól magam, ezért eldöntöttem, hogy csak színházban akarok majd játszani. Szerencsére ez idővel megváltozott, mert filmezni tényleg nagyon izgalmas. Vertem már szét autót, másztam le lichthofban, törtem be könyvtárba; egy filmben olyan érdekes dolgokat is megcsinálhat a színész, amikre színpadon nincs lehetőség. És azt hiszem, hogy jobb is vagyok a filmezésben. Nem a teljesítményem, azt ítélje meg mindenki maga, hanem én kényelmesebben működöm, amikor forgatok, mint amikor színházban vagyok. Nem azért, mert újra fel lehet venni egy jelenetet, hanem mert nem néznek. Ahogy telnek az évek, egyre jobban zavarban vagyok a szerepléstől.

Ne idegesíts!
Nem szeretek már szerepelni. Gyakran azt érzem, hogy ez olyan félelmetes, hogy el kellene szaladni. A filmezésnél pedig minden nagyon intim, csak olyan stábokkal dolgozom, akiket nagyon szeretek. Ők nem néznek rám csúnyán, ha valami nem úgy sikerül. A színházban mindig attól félek, hogy utálnak.

De azért nem mondhatjuk, hogy a komfortzónádon belül maradsz, mert továbbra is rengeteget játszol színpadon is.
Valóban nem, de igyekszem mindennemű egyéb szereplést kerülni. Amikor azt mondja valaki egy társaságban, hogy activityzzünk, akkor én menekülök, csak hogy ne kelljen mutogatnom. Nem voltam mindig ilyen, de ahogy idősödöm, egyre inkább ez történik. Házibulikban sem karaokézom, dalokkal sem szórakoztatok otthon senkit, maximum akkor énekelek, ha gyakorolok. 

Ember Márk a Pura Poesia vendége volt – videó!

Ott van még a tévés műsorvezetés is, attól nem óvtak?
Dehogynem. Nem titok, hogy már a pályám elején megkerestek kereskedelmi csatornák reggeli beszélgetős műsorokkal, ám azt szerettem volna, hogy a nézők színészként gondoljanak rám elsősorban. Azt hiszem, hogy ez már így van, azt mondják, hogy „a színész, akit egyébként a tévében is látunk”. Nem vagyok műsorvezető, az egy szakma. Egy műsor házigazdája vagyok, nem tanultam, hogyan kell jól kérdezni, nem tudom, hogy mik az interjúkészítés alapszabályai, én csak arra gondolok közben, hogy nézőként mire lennék kíváncsi.

Az látszik a „statisztikádból”, hogy nem kíméled magad; ­tavaly százkilencvenhét előadásod volt, és ehhez jött még két filmforgatás, próbák, különböző szereplések. Mikor jut idő a pihenésre?   
Ritkán. Egyszerűen arra neveltek minket, hogy dolgozni kell. Majd valamikor biztos fogok pihenni is, most tényleg kevés idő jut a munkán kívüli dolgokra.

Hogy érint az, hogy az emberek kíváncsiak a magánéletedre?