Az asztalok körül százan emelgetik söröskorsóikat, ha épp nem a hasukat fogják a nevetéstől. Julóka, Petra és Csilla immáron hatodik mesekocsmaestjüket tartják, de az egyre növekvő törzsközönséget elnézve messze még a vége – aki egyszer belekóstol, azt soha többé nem ereszti az ízes szóval átitatott pajzán mesevilág.
– Őszintén szólva erre a pozitív fogadtatásra nem számítottunk – idézi fel gyermeki örömmel Julóka az első nőnapi mesemulatságot.
– Petra volt az egésznek az értelmi szerzője – mutat kolléganőjére Csilla az asztal túloldaláról, a közbevágásra pedig az ötletgazda is rákontráz:
– Valljátok be, azóta is engem szidtok! – Hangos nevetés tölti be az emeletet. A Jászberényi Városi Könyvtár gyermekrészlegén vagyunk, a három könyvtáros, Boda Lászlóné Julóka, Verseginé Ujhelyi Petra és Szarvasné Csilla a népmesegyűjtemény előtt osztja meg kezdeti élményeit. Az élénk szókavalkádba csöppenve egyszer csak azon kapom magam, hogy mosolygok, és rögtön világossá válik, ők hárman nem csak a színpadon, a hétköznapi életben is ugyanazokon az energiákon osztoznak. A szokásosnál nagyobb izgalom azonban most nem véletlen – már csak néhány óra van hátra a Luca- napra hirdetett mesekocsmáig.
A mese mindenkié
A műfaj a Hagyományok Háza berkeiből nőtte ki magát, de valójában eleink otthonaiból, a fonókból, a borozókból, a vásárokból és a kocsmákból indult hódító útjára. Ugyanis a mese a múltban nem kizárólag a gyermekeké volt, és az idősebb korosztály napjainkban is ki van éhezve az élőszavas történetmondásra. A felnőtteknek szóló regék asszonyokról, legényekről, tréfás szituációkról, fondorlatos mesebeli lényekről szólnak oly módon, hogy egyszerre valósul meg a művelődés, a hagyományőrzés és az önfeledt kikapcsolódás. És hogy mi teremt még hangulatot a mulatságos történeteken túl? Egy csapat virtuóz mesélő, némi hangulatfestő, korhű muzsika és jó kedélyű, fogékony hallgatóság – ez a mesekocsma tökéletes receptje.
– A könyvtárban elhelyezett Népmesepontban kezdődött minden – emlékszik vissza Csilla. – Itt a gyerekeknek minden alkalommal mesélünk, de persze nem „tizennyolc karikás” elbeszéléseket. Miközben keresgéltünk, meglepetésünkre a kezünkbe akadt pajzán mese is, ezért meghívtuk Bukovics János mesemondót, hogy adjon elő a felnőtteknek. Ott hallottunk először ilyen korhatáros történeteket. Szenzációs volt.
Julóka szerint a magyar népmeséktől egyébként sem áll távol a huncutság, hiszen a népi kultúra mindig is az emberek hétköznapi életével foglalkozott. A pajzán történetek ugyanakkor sosem öncélúak. A paraszti kultúra nyíltságát, közvetlenségét tükrözik amellett, hogy a történetmesélési hagyomány, a közösségi szórakozás alapvető részei voltak, és gyakran oldották a mindennapok feszültségét.
– Én akkor elvégeztem az élőszavas mesemondó tanfolyamot a Hagyományok Házában, Petra aztán magasabb óraszámban tanulta, Csilla pedig őstehetség, igazi pedagógus, érzésből hozza. Vannak persze olyan alapvető szabályok, amelyeket mindenképp be kell tartani. Az élőszavas mesénél nem olvashatjuk a szöveget, és figyelnünk kell a szóhasználatunkra, az újszerű kifejezéseket régies hangzásúakra kell cserélnünk.
Gazdag hiedelemvilág
Csilla úgy véli, az ő korosztályuknak még könnyebb, hiszen zömében falun nőttek fel, természetes folyamat visszahozni a régi szókincset.
– Igazából erre büszkének kellene lennünk, hiszen ez az ember sajátja, őrizni kellene és fejleszteni. Nálunk otthon mindig volt mese. Nekem még a nagymamáim meséltek, meg anyukámék, akik úgy tanulták, hogy egymástól hallották.
Petra nem hagyományos meséket, inkább valódi történeteket hallott a szüleitől, nagyszüleitől. – Például az apai nagymamám elmondása szerint amikor fiatal lány volt, és a tojásokat szedte össze a környéken, hogy majd Miskolcra felutazva eladja, az egyik háznál azt mondták neki: „A tojás ott van az asztalon, csak kapjad fel. Ott a dikón fekszik az öregasszony, az bármit is kér, ne foglalkozz vele, ne segíts neki, ne érj hozzá, mert abból baj lesz.” Nagymamám persze nem bírta megállni, hogy ne tegyen valamit. Az asszony ott jajgatott az ágyon, hogy majd megveszik a szomjúságtól. Megsajnálta, adott neki egy kis vizet. Az asszony ekkor elkapta a kezét. Nagymamám aztán úgy mesélte: „Hát, kisjányom, én azóta bizony látok dolgokat.”
– A hiedelemvilág nagyon erősen jelen volt mindannyiunk gyerekkorában. Mi még belenőhettünk abba a paraszti társadalomba, ahol ez természetes része volt az életnek, mert ezeket a történeteket hallottuk – fűzi hozzá Julóka, Petra pedig helyesel, és máris folytatja a történetet.
– Miután az az öregasszony fiatalon megfogta a nagymamám kezét, felnőttként is megtapasztaltam, mennyire éltek benne ezek a hiedelmek. Amikor az első gyermekemmel terhes voltam, még nem mondtam el senkinek, csak a férjem tudta. Otthon voltunk látogatóban, a nagyanyám egyszer csak elkapta a kezemet: „Petra! Tudom, hogy viselős vagy!” Még anyukám sem tudta akkor, de ő megérezte.
– Gyerekként mindent hallottunk. A katonatörténeteket, a pletykákat a piaci eseményekről, vagy hogy mit meséltek születésről és halálról – mondja Csilla, aki szerint akkoriban a gyerekek még az élet minden pillanatában benne voltak, nem úgy, mint manapság. – Azt hiszem, a népmesék is így születtek. Ezeket a történeteket szájról szájra adták, kicsit kiszínezve, de az alapjuk mindig a valóság volt.
– Emlékszem, a másik nagyanyám azt mondta, amikor kalimpáltam a lábammal, hogy „Petra, ne harangozzál, mert azzal az ördögöt hívod”. Ezeket gyerekként talán nem mindig értettük, de megmaradtak. Az átadott hiedelmekből most bármit bele tudunk szőni mi is egy-egy mesébe.
A mese választ mesélőt
Az első, felnőtteknek szóló meseprogram után a könyvtárosok azonnal fejest ugrottak a gyűjtésbe. Hosszasan válogattak, címkéztek, amelyik mesén pedig már olvasás közben felkacagtak, azt továbbadták egymásnak. Kis idő után a tesztközönség is bekapcsolódott, az idős klub tagjai és a fiatal fogyatékossággal élők egyaránt visszajáró mesefogyasztók lettek – elérkezett az idő, hogy Julóka, Petra és Csilla nagy plénum előtt is bemutassa tehetségét.
– Amikor vége az egyik estnek, már a következőn jár az eszünk, nézzük, keressük a meséket –árulja el Csilla, Petra pedig hozzáteszi, ez az alkalom bizonyos szempontból mindannyiuk számára rendhagyó lesz, ennek megfelelően kutattak népi történetek után.
– Ezúttal a Luca-ünnepkörhöz igazodtunk, tehát inkább a hiedelemvilágon, a legendákon lesz a hangsúly. Ráadásul pont jó az időzítés. Luca napja december 13-a,
péntek. A boszorkányhiedelmek néprajzilag is jól alátámasztják a történeteket.