Még nincs reggel hat óra. Pontosabban fél hat van. Álldogálok a metróállomáson. Nem igaz, ketten álldogálunk. A peronőr meg én. Ő nem is álldogál, kerülgeti az oszlopokat. Egyet balról, egyet jobbról, hosszú lépésekkel, szép komótosan. Amikor a közelembe ér, megáll. Megnéz. Nem úgy férfimódra, de mégis. (Meg kellett szoknom, hogy már nemigen néznek meg a férfiak úgy férfimódra. Az elején nem esett jól. Ez a nem esett jól eltartott egy jó ideig. Aztán már fel sem tűnt. Az tűnik fel, ha valaki mégis megnéz. Vannak ilyenek. De ezek a férfiak mind túl vannak azon az életkoron, amikor amolyan női érdeklődéssel visszanéznék.)

Hol is tartottunk? Igen. A peronőrnél, aki megnéz. Azt mondja:

– Megszólíthatom? 

– Nyugodtan, van időnk. 

– Tudja, meg kell kérdeznem. Mert a szabályzatban benne van, hogy csak akkor szólíthatunk meg valakit, ha az illető közlekedési szabályba ütköző vétséget követ el. Kihágást.

– Én meg semmit nem követtem el. Nem hágtam ki. 

– Hát ezért kérdeztem, hogy megszólíthatom-e.

Most én is megnézem a peronőrt, nem úgy női érdeklődéssel, de megnézem. Hatvanas férfi. Megtermett. Szomorúság ül az arcán. Az egyenruhájára vastag mellényt húzott. Lehet, hogy fázik. Nem csodálnám, itt lent, ha szerelvény érkezik, nagy huzatot tol maga előtt. Mondom neki.

– Huzatos itt lent.

– Az. Huzatos. Szerencsére nem mindig. Csak ha bejön a metró. Tolja a levegőt maga előtt. Az csinál huzatot. 

Hallgatunk egy minutát. Rám kérdez.

– Hova megy ilyen korán?

– Vonathoz. 

– A Délibe? 

– Oda.

– Messzire utazik? 

– Aszófőre.

– Mikor indul a vonat? 

– Hat harminckor.

– Akkor eléri. 

– El. És mondja, vannak kihágók? 

– Micsodák? 

– Hát szabálytalankodók.

– Mindig vannak. Kilépnek a vonalon túlra, ez a legtöbb. Egy hete itt lent egy férfi nekiugrott a másiknak, az meg nem hagyta magát. Egymásnak mentek. De ez ritka.

– Szétválasztotta őket?