Zsuzsának gazdag férje volt, két egészséges fia született, jólétben és látszólagos harmóniában élt a család. Zsuzsa mégis szerelmes lett egy másik férfiba, és véget vetett a házasságának. „Jó dolgában azt se tudja, mit csináljon” – mondták rá sokan, hiszen azt senki sem tudta, hogy volt férje érzelmi bántalmazó, sőt, esetenként meg is ütötte őt.
Gyakran megesik, hogy a külvilág számára ideális körülmények között valaki mégsem úgy cselekszik, ahogyan azt a többi ember elvárná, és ilyenkor bevett szokás az illetőt azzal vádolni, hogy jó dolgában elvesztette a józan ítélőképességét. Mint a közmondásban a kutya. De vajon mi ennek a lélektana, és mi zajlik bennünk, amikor esetleg mi is ilyen módon ítélkezünk?
A világ igazságtalansága
– Amikor valakiről azt mondjuk, hogy jó dolgában szerintünk rosszat tesz, akkor nem más történik, mint hogy a másikat úgy szedjük darabjaira, hogy mindent kiragadunk, ami neki megvan, számunkra viszont hiány – mondja Páli Patrícia szakpszichológus szakértőnk. – Ami nála pozitív, az nálunk negatív, és ez tökéletes ellenpólus. Az ő „jó dolga” a mi hiányunkra tapint rá. Van, hogy valaki életében egy negatív élmény, megélés, tapasztalat annyira markáns, hogy minden olyan embert, aki – szemben ővele – birtokolja ezt a dolgot, a világ legszerencsésebbjének tartja. Ilyen például a párkapcsolat. Sokan úgy gondolkoznak, akik társ nélkül élnek, hogy ha lenne párkapcsolatuk, akkor teljes lenne az életük, megbecsülnék a másikat, nem vitatkoznának vele, megoldanák a nehézségeket, és mindenkire, aki kapcsolatban él, úgy tekintenek, mint a szent Grál birtokosára. És ha azt látják, hogy valakinek ez megadatott, mégsem boldog, mert veszekedik, megcsaláson gondolkodik vagy épp válik, az számukra értelmezhetetlen. Nem értik, miért van az, hogy a másiknak megvan valamije, ami nekik nincs, és mégsem vigyáz rá, sőt, egyenesen rossz ember, aki nem is méltó mindarra, ami megadatott neki.
Szakértőnk szerint ez a kiindulópont valahol a világ igazságtalanságának egyik indító mondata, amelynek segítségével úgy ítélünk meg másokat, hogy közben önmagunkat áldozati szerepbe hozzuk.
– Ilyenkor nem is akarjuk a teljes képet látni, nem is szeretnénk a másik helyzetét megérteni – folytatja a pszichológus. – Csak ezt az egy paramétert nézzük, és minden, amivel a másik védekezhetne, semmitmondó indoknak hat. Hiszen ilyenkor valójában nem az adott ember valós élethelyzetére reagálunk, hanem a saját fejünkben lévő negatív dolgokat vetítjük rá. És ez nem az adott személyről szól, hanem a hiányban élő személy keresi a felületet, hogy a saját frusztrációját kiadhassa.
Lelki tapaszok
Mielőtt azt hinnénk, a fent leírtak egy borzasztó tulajdonságot jelentenek, gyorsan tisztázzuk, hogy valójában ez nem borzasztó, csak egyszerűen emberi. Egy önvédelmi reakció. Nem más, mint a „nincs” fájdalma a „van”-nal szemben, mondja Páli Patrícia. Azt is hozzáteszi, hogy aki a „nincs” állapotában van, az lehet, hogy az életének egy alaptörését éli meg ebben. És ez alapot ad neki arra, hogy rosszak legyenek a hétköznapjai, hogy folyamatos beteljesületlenség legyen az élménye. Ez pedig olyan létélmény, hogy neki soha nem lehet teljes az élete.
– Alapvetően ez nagyon szomorú létállapot, amely a másodrendűség érzését adja. Ebben a helyzetben sokan elkönyvelik magukban, hogy ezt a valamit, ami nincs, ők már úgysem fogják sosem birtokolni, és ennek a fájdalmát úgy lehet túlélni, hogy ítélkezéssel bombázzák a másikat, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy a másik ember tematikus piszkálásával lelki tapaszt adnak maguknak.
