Bár ez az írás a szerbiai iskolai és az azt követő lövöldözés drámája után, jóval később fog megjelenni, azt kértük neuropszichológus szakértőnktől, mondja el a történtek nyomán a gondolatait. Sorozata előző részében arról írt, mi és hogyan épül be a gyerekek tudatába, s a reklám, az online játékok és a média hatására miként képes ez a tudat torzulni.
Akkor innen folytatom tovább, a valóságérzék torzulása mentén.
Már korábban is történt a világban fiatalok által elkövetett, iskolára, csoportokra irányuló lövöldözés. Jönnek a megdöbbentő hírek. De kevesen veszik a fáradságot, hogy később mélyebben és részletesebben utánaolvassanak ezeknek a drámai, sokkoló eseményeknek.
Mert sok esetben mi derül ki utólag? Az, hogy a gyerekek az otthoni, igen élvezetes, izgalmas, most már akár három dimenzióban is megjeleníthető játékokba egyre jobban, egyre hosszabb időre belemerülnek. Fokozatosan ez lesz az ő megélt, „reális” világuk. Mellette az igazi, a valóságos világ – netán szülői, iskolai szabályokkal – egyre kényelmetlenebb, egyre irritálóbb, s lassan szinte leküzdendő „valamivé” torzul a szemükben. Sajátos pszichózis ez.
S ha korábban tényleges vagy vélt sérelem érte az érintett gyereket – s ilyenkor meghatározók a legyengült kontrollfunkciói –, képtelen súlyozni, határokat érzékelni. Ebben az állapotban vonul be ez a – mondjuk ki – beszámíthatatlan gyerek az iskolájába, osztályába. Borzalmas módon téve „igazságot” a maga virtuális valóságában.
Olvasom a híreket egy amerikai tragédiáról. Mi történt, amikor a felső középosztálybeli negyedben egy házon belüli lövöldözésről értesítették a rendőrséget? A rendőri egység a helyszínen azt látja, hogy az iskolás fiú próbálja élesztgetni a pontosan homlokon lőtt barátját. Kelj fel, Johnny, van még három életed! Mi derül ki a rendőrségi jegyzőkönyvből? A lövöldözős játékba beleuntak a fiatalok, azután csak ki akarták próbálni apu falra akasztott fegyvereit. S a virtuális valóságból a tényleges, megmásíthatatlan következményekkel járó borzalmas valóság lett.
Másik példa. A rendezett, értelmiségi családba is bevonult a gépezés. A nagyobb gyerekek viszonylag szabályozott keretek között játszottak, mindig miután megírták a leckéjüket és elvégezték a feladataikat. Nem volt különösebb konfliktus. Nem játszottak a végtelenségig, tudták szabályozni önmagukat. Mellettük ott ült a tízéves öccsük. Ő nem játszhatott, csak nézte a nagyokat. Egy autóversenyző játékban nagyon gyorsan kellett hajtani. Ha valaki megjelent a pályán, és a versenyző elütötte, büntetőpontok jártak érte. Elég elképesztő szabállyal: ha például rendőrt ütött el, tíz rossz pontot kapott, ha, mondjuk, egy mankós nénit, azért csak két büntetőpont járt. Elég elképesztő súlyozás. A megdöbbent szülők mesélték, hogy egyszer öreg kocsijukkal vasárnapi ebédre mentek a nagymamához. A zöld lámpa váltási sebességét egy járókeretes néni nem tudta követni, és lassan haladt át az úttesten. Mire hátul felkiált az amúgy szelíd és jó szociális érzékenységű tízéves: „Üsd el!”
