Nem akarom magam a rend felkent papnőjének feltüntetni ön előtt, kedves Ildikó, hiszen fontosabb a munkám, az olvasás, a beszélgetés, mint a porcicák kergetése vagy a precízen hajtogatott ruha. De igenis rendes vagyok a hegedűtanár férjemhez képest! Ő érzékeny, szórakoztató, tehetséges, hétévi házasság után is ezernyi jelét adja a szerelmének, ám elviselhetetlenül szétszórt. Erről tavaly, december 22-én bizonyosodtam meg végleg, amikor a konyhai csapunk estefelé eldöntötte, nem a csövön engedi ki magából a vizet, hanem az oldalán. Csordogált, spriccelt. Csakhogy meghívtuk a férjem szüleit, apuékat és a testvéreimet szentestére – anya azért vitte el a hároméves kisfiunkat, hogy nyugodtan készülődjünk –, s bizony keserves dolog úgy főzni, közben folyamatosan mosogatni, hogy percenként rohansz a fürdőszobába vízért. Hívjunk szerelőt, mondtam, meg tudom csinálni, legyintett a férjem, majd fél óra múlva felzengett egy oroszlánordítás. Őrület, hogy ebben a házban semmit sem lehet megtalálni, kiabálta, mire abbahagytam a káposztába való töltelék összeállítását, és lerohantam a garázsba, ami szerszámosműhelyként is funkcionált. 

A látvány elborzasztott. A tágas helyiségben hegyekben álltak a csavarhúzók, vésők, kalapácsok, fúrók, fűrészek, reszelők, csiszolópapírok, festékek, ecsetek, spaklik, ragasztók, elektromos elosztók, csatlakozók, kábeltekercsek, drótok, tiplik, különböző méretű csavarok és szögek. A férjem négykézláb matatott a „kincsei” között. Feljajdultam, mire ő teátrálisan megkért, hogy sápítozás helyett keressek egy kis méretű franciakulcsot, amivel meghúzhatja a kilazult csapot.