Máté Gábor: Nem a traumát, hanem a fájdalmat kell megértenünk

 A magyar származású kanadai orvos, függőségkutató, bestsellerszerző azt állítja, hogy a testi egészségünk összefügg a lelki egészségünkkel, és hogy a legtöbb testi és lelki nyavalyánk mögött feldolgozatlan gyerekkori traumák állnak. Ő maga 1944-ben súlyosan traumatizálódott még itt, Magyarországon, amit hosszú évtizedekkel később tudott csak feldolgozni. Úgy érzi, felfedezte a spanyolviaszt, mivel semmi olyat nem mond, amit az emberiség ne tudna már évezredek óta.

Ettől lett világhírű. A nemrég magyarul is megjelent Normális vagy – Trauma, betegség és gyógyulás mérgező világunkban című legújabb könyvében beszél trau­máról nagy- és kisbetűs t-vel is. 

Mi a különbség?

A trauma a görög sérülés/seb szóból ered. Az embereknek általában kétféleképpen lehet sérülést okozni. Az egyik, hogy bántjuk őket – ez a nagybetűs Trauma. Ilyen a gyerekek szexuális zaklatása, verése, érzelmi bántalmazása, az állandó szapulás, de ilyen nagybetűs Trauma a szülők droghasználata is, vagy ha fizikai agresszió van közöttük. Ugyanakkor van egy másik módja is, amivel egy kisgyereknek sérülést lehet okozni, ez pedig az, hogy a szükségleteit­ nem elégítjük ki – ez a kisbetűs trau­ma.

Egy gyereknek egyértelmű érzelmi szükségletei vannak, például­ hogy szabadon kifejezhesse az érzelmeit, bármilyenek is legyenek azok. Alapvető érzelmi igénye, hogy fogadják el őt olyannak, amilyen, és ne azért szeressék, mert szép, jó vagy okos, hanem pusztán azért, mert van.

Éreznie kell, hogy ez a szeretet minden feltétel nélkül az övé, neki ezért semmit nem kell tennie. A szülők többsége nem bántja a gyerekét – bár sok családban van feszültség, amit a kicsi pontosan érez –, de a mai világban ezeket az alapvető érzelmi szükségleteket sokan nem képesek biztosítani. Ezzel pedig sérülést okoznak a gyereküknek, ami komoly hatással van a lelki és testi egészségükre is.

Igen, én is azt tapasztalom, hogy mindenkinek van mit megbocsátani a szüleinek, azaz mindenki traumatizált. Ha ez ennyire univerzális, akkor nem lehet, hogy ez az emberi állapot része, és evolúciós szempontból, a túlélés szempontjából talán még szükséges is?

Ez logikusnak hangzik, de nem igaz. Sok minden, amit ma a társadalom normálisnak tekint, valójában se nem egészséges, se nem természetes. Mai viszonyaink között valóban az a normális, hogy mindnyájan traumatizálódunk, de az emberi fejlődés, az evolúció során ez nem volt mindig így. Az emberi faj több százezer vagy millió éve van itt a Földön, de nem ilyen körülmények között élt, ahogyan most.

Korábban kis csoportokban, közösségekben éltünk, nem magányosan elzárva egy lakásban, és a gyerekeinket sem hagytuk magukra reggelente, hogy dolgozni menjünk egész napra, hanem végig velünk voltak. Folyamatosan sok felnőtt vette körül őket, akiket az egész közösség nevelt. Az állatvilágban több példa is van hasonlóra. Amikor például a nőstény elefánt vajúdni kezd, az összes többi nőstény köré gyűlik, és amikor a kiselefánt kipottyan a földre, minden nőstény végigsimítja az ormányával. 

Van egy mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell…

Ez egy afrikai mondás, és arról szól, hogy az emberi faj hogyan fejlődött ki. Ha tehát a mai viszonyok között élő embereket tanulmányozod, az olyan, mintha az afrikai elefántot a budapesti állatkertben tanulmányoznád – nem olyannak fogod látni, amilyen valójában. A mai mérgező társadalmi viszonyok között teljesen elfajzottunk a saját fajunktól. 

Mit ért mérgező társadalmi viszonyok alatt? 

A könyvem bevezetőjében használom ezt a hasonlatot, hogy egy laboratóriumban Petri-csészékben különböző körülmények között mikrobakultúrákat tenyésztenek, amelyek közül vannak, amelyek szépen fejlődnek, míg mások csak vegetálnak, vagy egyenesen hanyatlanak. Ez utóbbiakról ki lehet jelenteni, hogy a környezet, amelyben vannak, mérgező a számukra. Ugyanez érvényes az emberi társadalmakra is.

Itt van például a mai The New York Times, amelyikben egy fiatal lányról van szó, akit tíz különböző fajta pszichés gyógyszerrel kezelnek, és a cikk szerint nagyon sokan vannak még hozzá hasonlók. Miért? Miért van az, hogy egyre több a drogos, a depressziós, az öngyilkos? Van valami a kultúránkban, ami kibillenti, megzavarja, mérgezi a tagjait. Ha nem gondoljuk azt, hogy egymástól független, egyéni patológiáról van szó, akkor csak a körülmények okozhatják a megbetegedéséket, amiért a társadalom a felelős. 

Mi betegíti meg a mai társadalomban az embereket?

Az, hogy az érzelmi szükségleteik nincsenek kielégítve. A kapcsolódásra, szeretetre, biztonságra irányuló vágyuk nincs beteljesítve, és a modern társadalmak komoly stressz­nek teszik ki a tagjaikat. A nyugati világban is, amelyik a világtörténelem leggazdagabb társadalma, az emberek sokszor elviselhetetlen bizonytalanságot élnek meg gazdasági értelemben is. Nem tudják, mi lesz velük, milyen csapás fogja őket érni, ki dönt a sorsuk felől tőlük tízezer kilométer távolságban, teljesen személytelenül.

Az egzisztenciális bizonytalanság mellett el kell fojtaniuk a valódi énjüket, hogy megfeleljenek az elvárásoknak, és ez mérgezi meg őket. A nők különösen veszélyeztetettek. A könyvemben a huszonharmadik fejezet arról szól, hogy miért­ van a nők körében sokkal több auto­immun betegség, mint a férfiaknál. Ehhez fontos megértenünk, a nők milyen szerepet játszanak mai mérgező társadalmunkban. Ők azok, akik magukra veszik a modern társadalom generálta összes stresszt­ – a férfiakét is. Ezért nőtt meg a körükben az autoimmun betegségek aránya.

Vegyük példaként a sclerosis multiplexet. Az 1930-as években férfiak és nők még egyenlő arányban szenvedtek ettől a betegségtől. Ma viszont háromszor annyi nő érintett, mint férfi, ennek pedig nem egyéni patológiás okai vannak, hanem társadalmi és lelki okai. A nőknek be kellene látniuk, hogy teljes mértékben alávetik magukat a társadalmi elvárásoknak, ami nem tesz nekik jót. A férfiak is szenvednek, de az ő szenvedésüket most már a nők is magukra vállalták.

Azt akarja mondani, hogy azzal, hogy a nők kivívták az egyenlőséget, egyben magukra is vették a férfiak problémáit?

Már a nőknek is hordozniuk kell a politikai, gazdasági, társadalmi élet problémáit anélkül, hogy saját feladataik lelki terheiben osztozni tudnának a férfiakkal. És mivel a természetes közösségek felbomlottak, a nők a megnövekedett feladataik elvégzéséhez még kevesebb támogatásra számíthatnak. Kétszer akkora stressz, kevesebb támogatás – ezért van az a sok autoimmun betegség. 

Mit tehetnek akkor a nők?

Az egyik könyvemnek az a címe magyarul, hogy A test lázadása. A feleségem nem olyan régen azt mondta, hogy nézd, fiacskám, írtál egy könyvet a test lázadásáról, eljött az idő, hogy írj egy másikat a feleség lázadásáról. Magyarán a nőknek fel kell lázadniuk a rájuk kényszerített szerep ellen, hogy ők hordozzák a világ létező összes stresszét. Ez pedig nem egyszerű.

Azt a könyvet még nem írta meg, de több interjújában is hangsúlyozta, hogy most jobb a viszonya a feleségével, mint korábban volt. Idén ötvennégy éve házasok, mitől javult meg a kapcsolatuk? 

Rendkívül szerencsésnek gondolom magam, mert sok küzdelem, bántás és harag közepette is mindig nagyon szerettük egymást.

Ez tényleg szerencse kérdése? 

Én most annak mondtam, de valójában nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy ez a szeretet megmaradjon közöttünk. Engem mindig is jobban izgatott, hogy én mit viszek bele a konfliktusba, mint hogy a feleségemre haragudtam volna, és őt vádoltam volna, hogy miért ilyen vagy olyan. És a feleségem is ezt kutatta elsősorban, úgyhogy mind a kettőnknek nagyon fontos volt, hogy mi az igazság, ami sokat segített a problémák felismerésében és megoldásában. 

Azt is mondta, hogy az ember öntudatlanul olyan társat választ magának, aki hasonló mértékben traumatizált, mint ő. Ez mit jelent?