Sajnos nincsenek emlékeim a fölfedezéseimről, a rácsodálkozásaimról, hogy mikor vettem észre, milyen pompás a világ. És azt sem tudom felidézni, valaha örültem-e magamnak, észrevettem-e valamely tulajdonságomat, és élveztem-e, hogy valamilyen vagyok. Persze más idők voltak, nem volt így dokumentálva, megfigyelve minden pillanatom. Valahogy mostanában sokat, sokfelől hallom ezt, mennyire megváltozott a gyereknevelés. Hogy „annakidején” nem kellett és lehetett a gyereket minden pillanatban foglalkoztatni, pesztrálni. A szülők munka után még dolgoztak, háztáji, szőlő, fusi, mi meg nőttünk, mint a gaz, ami persze nem egészen igaz, és a mai, túlgondozott világ sem ilyen durván szakad el a régi élettől – elvégre mi is dolgozunk munka után, ráadásul mi vagyunk azok a gyerekek, akik „annakidején” nőttek fel.

Talán azért esik erről ennyi szó (legalábbis az én környezetemben), mert zakatolva, nehézkesen, füstölve elindult a bölcsőde, az óvoda, az iskola, és a szülők rágódnak, szembesülnek, próbálkoznak. Közben otthon éjjel obligát óvodai online teszteket töltenek ki, „jellemezze gyermekét néhány mondattal”, meg ikszelgeti anya a kérdőívet, mondjuk, olyan életbevágó kérdésekről, hogy mondta-e már a gyerek azt a szót, hogy kanna.

Nem tudom, a lányom anyaként mit gondol majd erről a tétova merengésről, amit ezek hatására írok, hogy ő hogyan akar majd túlzón segíteni, gyereknek lenni a gyerek helyett, és egyáltalán lehet-e ezt még fokozni. Az biztos, hogy a levegő, az aura is más, mint egy generációval ezelőtt volt. Talán falun akadnak még mellékutcák, ahol felügyelet nélkül ki merik a gyereket engedni, de nálunk ez állandó konfliktusforrás. Én egyetlen percre sem merem a lányom magára hagyni, ő meg minden alkalommal nagyvonalúan közli, szaladjak csak el a játszótéri mosdóba, ő addig homokvárat épít. Lehet, hogy túlaggódom, de nem tudom elképzelni, hogy ő „csak úgy” ott maradjon.