Keresem a nőt, aki 2022. június 11-én, délután 3 órakor a Vörösmarty téren velem szemben ült.

Amikor aznap hazaértem, lerogytam a sötét szobában, cipőstől, mosatlan kézzel, bambán bámulva magam elé, mint aki szellemet látott. Azon gondolkodtam, hogyan fogom megtalálni. Aztán felálltam, és mint valami elveszett kincs után, kutatni kezdtem, lázasan, már szinte részegen. Benéztem az ágy alá is. Igen, megbolondultam. De ki ne bolondulna meg manapság? Mutassatok valakit. Ha közel hajolunk, mindig, mindenkin találunk valami sebet, vagy szagot, ami a kezeletlen sebre utal, vagy legalább némi szorítást a mellkasban, félelmet az íriszben. Mindenki meg van bolondulva.

Vagy ha nincs, akkor hozzáteszi: „relatíve” nincs. Relatíve vagyunk jól, már ha egyáltalán. Ahhoz képest. (Itt hosszú felsorolás következhetne, ha nem ismernénk mind a híreket.)  

Na, ebben a megbolondult világban találtam ezt a nőt. Vagy nénit, nem is tudom már: kortalan volt. A szellemeknek nincsen kora.

Azaz ő talált meg engem.

„Vonattal jöttem, az ország másik sarkából, önhöz. Ön a bakancslistámra van felírva, és most itt vagyok.” Ezt mondta.

Idegen voltam neki, pontosabban ő volt idegen nekem. Valójában ismert engem, jobban, mint ahogy én ismerem magam.

A könyvhéten történt. Állt az áramló tömegben. Nem jött túl közel az asztalhoz, ahova ültettek, ahol a nevem kis táblára volt felírva (mint valami portékáé), ahol szokás szerint kényelmetlenül feszengtem, mert ki vagyok én, hogy autogramra kínálkozzam, ha már a világot megváltani nem tudom. Jöttek ismerősök, ismeretlenek. Csacsogtunk megilletődve, a mindenféle könyvek illatai és ilyen-olyan szentségei között.

Ő meg csak állt ott, a tisztes távolban, és figyelt. Várt a sorára.

A homloka sima volt, nem látszott rajta semmi feszültség vagy türelmetlenség, én viszont egyre türelmetlenebbül nézegettem felé. A türelem manapság gyanús.  

Aztán, amikor úgy érezte, nem fog épp megzavarni semmit, amikor csak a miénk lesz az a pár perc, jóságos arccal odalépett hozzám. Először le sem ült, úgy kellett tessékelni. Egy ideig csak nézett a szemembe, mint aki végre közelről is megfigyelheti, ami odáig csak a képzeletében létezett.

Utólag visszagondolva, talán már én is elképzeltem őt. A szellemeket gyakran úgy képzeljük el, hogy észre sem vesszük.

Írtam magának levelet… Emlékszik? Emlékszik rám? – ezt kérdezte, olyan nagy hittel, hogy egészen megszédültem. Kutatni kezdett az agyam, ez az agyonterhelt, törékeny rendszer, amit működtetek, keresett benn, a koponyám mélyén egy képet, egy levélről, a sok közül.

Akkor azt mondta még – bevitte, akár egy szándékolatlan, de végső tőrdöfést: szépen körberajzoltam virágokkal a lapot, így biztosan emlékszik!

Nem volt ebben számonkérés. Csak a bizonyosság, hogy ha az ember virágokkal körberajzolt levelet küld, azt elolvassák. Mert ez lenne a világ rendje, ha a világ nem volna kifordítva egy, tíz, száz, százezer éve. Hány éve van vajon kifordítva a világ? Hol tűnnek el a virággal körberajzolt levelek…?