Nem a férjem tehet arról, hogy abszurd időpontban, reggel hatkor indul a repülőgép álmaim városába, ami azt jelenti, hogy hajnali négyre kell Ferihegyre érni, de arról igen, hogy idegbetegen indultunk. Ő előre becsomagolt – hazaért a munkából, és a készülődésen kívül nem volt más dolga –, miközben én anyukámmal és a kiskamasz fiainkkal egyeztettem, hogyan teljen a hét nélkülünk. Közben vásároltam, főztem, majd lefagyasztottam, hogy anyukám ne szakadjon meg. Mindezt jókedvűen tettem egészen addig, amíg a férjem meg nem mutatta azt az Excel-táblázatot, amit a barcelonai tartózkodásunkra készített. Órára lebontva tervezte meg a programjainkat! Megmutatta, mikor megyünk a Sagrada Famíliába és Gaudí két varázslatos épületébe, a Casa Milàba meg a Casa Batllóba, megtudhattam, mikor nézzük meg a táncoló szökőkutat, még arra is terv készült, mikor sétálgatunk és vacsorázunk valamelyik étteremben a híres Ramblason. Ráadásul folyamatosan stresszelt, hogy nem késhetünk a reptérről, és én az indulás hajnalán úgy éreztem, meg kellene ölnöm. A taxiban pedig azon törtem a fejem, miként lett mániásan precíz, elviselhetetlen férfi az én valaha laza szerelmemből, akivel a gyerekeink születése előtt hátizsákkal vágtam neki Európának. És hogy felejthette el, milyen kedves volt, amikor idén januárban kitaláltuk, a tizenkettedik házassági évfordulónkat Barcelonában fogjuk ünnepelni? „Okosak már a fiaink, anyukád még friss, összetereljük őket, és mi lelépünk. Ránk fér egy kis csavargás meg sok szerelem a Covid után!” És én elolvadtam…

Csakhogy a főparancsnoki szerepet a barcelonai díszletek között sem engedte el. „Nem tudunk mindent megnézni, ha nem az általam javasolt sorrendben ismerkedünk a nevezetességekkel”, mondogatta magabiztosan, és meg sem fordult a fejében, hogy nekem is lehet saját elképzelésem. Aztán eljött a harmadik nap estéje, amikor a Excel-táblázat szerint a Ramblason kellett vacsoráznunk, és én eldöntöttem, nem eszem, csak iszom. Parancsnok úr nevetett, és azt jósolta, talicskával fog a szállodáig tolni, mert nem vagyok edzésben. Persze akkor már nem vicceskedett, amikor egy rebujito – sherryt tartalmaz –, rengeteg sangría és egy konyak után erősen kapaszkodtam az asztalba, mert billegett a talaj, és szóvá tettem, hogy a pincér feje furcsa ferdén illeszkedik a nyakához. Hogy jutottunk haza? Nem érdekel. De az igen, hogy másnap elég gyorsan elmúlt a fejfájásom, mert egy másik férj állt az ágyam mellett. Pontosan olyan, amilyenhez feleségül mentem tizenkét éve! Valami szőlőmagkapszulát hozott nekem a szomszédos gyógyszertárból, a szobába rendelte a reggelit, majd amikor magamba diktáltam egy pirítóst meg egy bögre teát, letelepedett az ágy szélére. „Bocsáss meg, édesem! Annyira megszoktam a családi nyaralásokon, hogy a fiúknak programokat kell szervezni, hogy veled is úgy bántam, mintha tizenegy éves lennél! Én, barom nem tudtam váltani! Köszönöm, hogy nem veszekedtél, „csak” a frászt hoztad rám a tegnapi ivászattal! De hatásos volt a figyelmeztetésed. Mondd, hová menjünk ma?”