Barátomtól egyik éjjel nulla óra húsz perckor jött egy fotó. Barátom, aki rossz alvó és lírai alkat, címet is adott a képnek: Boldogság, gyere haza!

A fotográfián két gyerek, legfeljebb ötévesek lehetnek – egy kisfiú és egy kislány szépen, ünneplőbe felöltözve –, hanyatt fekszik szorosan egymás mellett egy sáros pocsolyában. Fejük oldalt fordul, szembenéznek egymással:  

– Ezért nagyon ki fogunk kapni.

– Igen, de az majd csak később lesz…

Tegyük fel, hogy nem felnőttkreáció az egész, és akkor biztos vagyok benne, hogy az első mondatot a kisfiú mondta, a filozofikus másodikat a kislány. Nem azért, mert Éva lánya, aki már az almával kockáztatott. Sokkal inkább az érvelése okán. Megtapasztalt női érvelés. A „később” az beláthatatlan, lehet, hogy meg sem történik. A most viszont most történik. Sőt, már meg is történt. A miénk.