Óvatosan jönnek a lányunkhoz a szavak, lassan követik nyiladozó értelmét, pimasz humorát, falánk megismerési vágyát. Még nincs két és fél éves, nem kongatunk vészharangokat, inkább őt kezdi zavarni a világon egyedül használt saját nyelv magánya. Egy időben az anyjával akármilyen activitys mutogatóversenyt megnyertek volna, mondókák, mesék, állatfigurák és kalandok tárultak fel egyetlen mozdulat mögött. Igyekeztem zárkózni, de idővel inkább csak csodáltam a gyönyörű, néma összhangot közöttük. Később aztán túl bonyolult lett az élet, jöttek rossz álmok is, vagy a makacs torokvírus ügyei, de még a séták kalandjai is bonyolultabbak voltak már, mint hogy el lehessen pantomimezni. Még akkor is, ha sok mindenre elég egy szótag. Például a legszívszaggatóbb történést, amit gyakran most is kövér könnyekkel a szemében emleget, a bölcsőde gyötrő kihívását egyetlen szóval és egy elharapott szótaggal el lehet suttogni. „Anya el!”