Innen olyan messze vannak a diófák, hogy nem elég odagondolni magam alájuk, be is kell hunynom a szemem, hogy láthassam őket. Ott áll a szőlő aljában a legnagyobb. Olyan nagy, terebélyes, nyári kánikulában alá menekülünk. Én ugyan csak a déli forróságban, rövid kis időkre. Mert ha tehetem, mint a gyíkok, a tűző napon élek, nem győzöm magamba szívni a fényt, nem tudok betelni az érzéssel, ahogy a remegő forróság a csontjaimba veszi be magát, úgy adom oda testemet a napnak, hogy ujjong a lelkem is.