A Nők Lapja 2021/35. számának Irodalom rovata.

Majd telefonálunk, mondta az orvos előző este a kórházban, miután elvitték Elizát a sürgősségiről, sajnos, nem lehet látogatni, remélem, megérti, persze, felelte Márk, megérti, tudja ő, hogy másból sem áll az élet, mint megértés, türelem és elfogadás, azután nem csoda, ha az ember egyszer csak rámegy, reggel aztán egy másik orvos telefonált, hogy nagyon sajnálja, megpróbáltak mindent, és majd be lehet menni a személyes dolgokért. Így ért véget Eliza élete, harmincéves volt, és egészséges, Márk ott ül a konyhaasztalnál, alsónadrágban, meleg van, az ablak nyitva, mert fontos a szellőztetés, mennyire vigyáztunk pedig, gondolja, mindent betartottunk, próbálja anya számát hívni, vele is beszélnie kell, de nem most, majd később, most időre van szüksége, hogy felfogja, de a felfogás az nem így megy, az elindul az emberben, és tekervényes utakon befonja az agyát, a lelkét, a szemét, minden testrészét. Körülnéz a konyhában. Elizát látja mindenhol, délután még itt ült, egy süti receptjét olvasta, még nevettek is hozzá, ne aggódj, neked is marad, mondta Eliza tréfásan, így éltek, mindent elmókáztak, pedig nem voltak könnyű hetek,  most éppen a spanyol pályázat eredményére vártak, Arnold, az építészcsoport vezetője múlt héten még biztatta Elizát, hogy sikerülni fog, persze, senki sem tudhatja, mit hoznak a következő hónapok, a korábbi, amerikai tervük is milyen ígéretesen indult, aztán egy hét alatt összeomlott, a megrendelés is milyen simán elúszott, egy rövidke levéllel törölték, senki nem mondta, hogy bocsánat.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!