Találkozások az utcán: „Nagyon nehéz leszokni a bűntudatról” – Nagyné Maros Gabriellával egy bevásárlóközpontban

Arcok, akikre kíváncsiak vagyunk. A Nők Lapja 2021/34. számának cikke.

Elmegyünk egymás mellett az utcán, csak arcokat látunk az emberekből, vagy azt sem. Körvonalakat. Vagy azt sem. Pedig minden arc, minden körvonal mögött egy egészen egyedi élet, történet van. Ha közel megyünk, csak akkor látjuk, mennyi hasonlóság van a különbözőségeinkben. Sétálok az utcán, és találomra ráközelítek egy arca. Egy világra.

Budapest, egy kőbányai bevásárlóközpont gyorsétkezdéje. Nagyné Maros Gabriella, 45 éves, könyvtáros, egy kilencéves kislány anyukája. Tavasszal emlődaganattal diagnosztizálták. 

Ebédidő van, többnyire magányosan ülnek az emberek a műanyag tányérjaik mellett. A két nő épp végzett az utolsó falatokkal. Egészen közel hajolnak egymáshoz, át az asztalon, az ebéd romjai felett. A gesztusaik szélesek, a figyelmük mély, mint akik ezer éve ismerik egymást. Miről beszélhetnek…? Szétrebbennek, ahogy odalépek.

Gabi arcán először a tiszta, hibátlan bőrét veszem észre, aztán a nyugodt tekintetét, ahogy egy perc múlva leül velem szemben, és olyan sallangmentesen, amilyen az arca és a tekintete, belekezd:

– Harminc éve ismerjük egymást a barátnőmmel, még gimnáziumból. Olyan ritkán tudunk beszélgetni. De a mai nap épp valami váratlan, de furcsa szabadság zuhant rám… – közelebb hajol, elmosolyodik. – Hát jó, akkor vágjunk is a közepébe. Én most egy elég komoly dologgal küzdök. Mellrákkal operáltak áprilisban. Jól sikerült. Nemrég meglett egy fontos vizsgálati eredményem, ma várt volna rám, hogy megbeszéljem az orvossal, hogyan tovább. Mert nagyon jó volna tudni a következő lépéseket… Ki is vettem egy szabadnapot, odamentem a kórházba, ahol közölték, hogy ja, elnézést, az az orvos nincs ma benn, menjek vissza jövő héten. Nem mondom, hogy nem érintett rosszul. Igen, belefut az ember ilyen dolgokba, nem elég, hogy magával a betegséggel meg kell küzdenie.  

– Mióta tudod, hogy meg kell küzdened vele?

– Télen mentem az éves nőgyógyászati rákszűrésre, ott nézték meg a csomót. Éreztem már előtte is … Sürgős beutaló a mammográfiára. Gyorsan kiderült, hogy mi a helyzet. Az borzalmas volt. Bepánikoltam, rettegtem.

– És most hogy vagy?

– Egész jól. Még magam számára is meglepően jól. Sokan befelé fordulnak ilyenkor, depresszióba esnek. Látok is magam körül ilyet. De nekem valahogy sikerült a jó végén megragadnom a dolgot. Rájöttem, hogy muszáj változtatnom, ahogy eddig éltem, azt nem lehet úgy tovább csinálni, mert lám, pontosan ide vezetett.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!