A férfiaknak mostanság nincsenek történeteik. Kikoptak, mintha nem is lettek volna sosem. Ezt nem féltékenységből mondom, nem azért, mert ma a nők értik a világot. Attól a férfiak még gondolkodhatnának magukról, leltározhatnának néha, mi van velük, merre tartanak. De ahogy én látom, a többség csak sodródik, úgy jó, ahogy sikerül, ahogy a sors, az Isten, a főnök vagy a feleség akarta. Ahová esett, ott is marad. És ezt nem fölülnézetből mondom, inkább vallomásosan, óvatos szégyenkezéssel a hangomban, mert én is gyakran csak vergődöm, véletlenek és „jobbhíján”-ok között, nem figyelve magamra, sőt, azt sem tudva, igazából mit akarok én.