A Nők Lapja 2021/27. számának Irodalom rovata.

Fiatal korom óta vonzódtam Skóciához. Különleges, romantikus országnak tartottam. Később ez kiegészült azzal, hogy sehol sem lehet annyira fázni, mint a skót nyárban.

Akkor is hűvös, augusztusi este volt, szemerkélt az eső is, fújt a szél, szembe, mert Skóciában valamiért mindig szembe fúj a szél az emberrel, autóval mentünk a szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es úton. Lépten-nyomon lassítani kellett, Skóciában negyven millió juh tenyészik, de nekem az volt az érzésem, mintha húsz millió pont ott legelne, amerre mi megyünk.

Már megnéztük a mesebeli Loch Watten tavacskát. Kékeszöld, Skóciára jellemző lapos dombok között fekszik ez a kis tó, turisták már nemigen jutnak el errefelé. Félúton lehettünk Gillock és Winless között, amikor elszakadt az ékszíjunk. A legközelebbi lakott település húsz mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, a helyzetünk reménytelennek látszott. 1994-ben mobiltelefonunk még nem volt, ezen a kis mellékúton még segélykérő készülék sem. Mi lesz most? Feleségem és a lányok rám néznek, elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója. De most mit csináljak? Sötétedik, a szél erősödik, az eső reménytelenül szemerkél, a skót eső az ilyen. Szemerkél a végtelenségig.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!