A Nők Lapja 2021/15. számának Irodalom rovata.

Milyen sokféle sétát teremtett az Isten. És mindegyik jelent valamit, pletykálnak, árulkodnak rólunk, ártatlan őszinteségük nemegyszer megszégyenít, mint egy óvodás gyerek. Én sokáig nem figyeltem sétáim természetére, nem tudom, melyik volt életem legtörékenyebbje, de cserébe arra sem emlékszem, melyik volt bitang. A promenád csak bő éve lett a napjaim dísze, tagolása, amióta gyerekünk van, és amióta nem vagyunk szabad emberek.

A séta, amíg levegőztetést jelentett, korzózást egy újszülöttel, olyan volt, mint egy leltár, gazdátlan bűnbánat, mert gyónni igazán jól csak egyedül lehet, amikor mindent be merek vallani. Mégis, magányos monológjaim közben figyeltem föl az öregre. Görnyedt férfi, mintha letörték volna a vállát, lapockától fölfelé mindene nehéz, a föld felé húz. Mélabús, szép szomorú szemmel néz a lába elé, ahogy megy. Biztosan sokszor elkerültük egymást a parkban, mire kiszúrtam. Az én sétáim, ha nem számvetéssel teltek, andalgások voltak az álom és az ébrenlét határán, gyakran tudtam nem gondolni semmire, és nem figyelni arra, hogy élek, és ez jó-e, vagy rossz. Kivételes félórák az effélék, ilyenkor az ember közel van ahhoz, amiben vagy akiben hisz. Gyémánt-ragyogású, téli napok voltak különben, szikrázott az erőtlen nap. Az öreg meg egyszerűen rótta köreit a parkban, kitartóan és jellegtelenül, nem volt ruganyos a járása, de nem is csoszogott. Nem iparkodott és nem baktatott. Ment.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?
Próbáld ki most kedvezményesen!